Az UkrÁn területek társadalmi és gazdasági fejlődése a XIX. Sz. Második felében

1. A jobbágyság helyzete

A nyugatukrán területeken császári törvénnyel eltörölték az 1848—1849-es forradalom eredményeképp a kötelező úrbért, ami alapja volt a parasztság földesúrtól való függésének. A falusiak is polgárjogot kaptak, és nagy váltságdíj ellenében hozzájuthattak annak a földnek a tulajdonjogához, amelyet használtak. A Dnyeperentúli Ukrajnában a jobbágyrendszer változatlan maradt.

Az 1853–1855. évi krími háború során Anglia, Franciaország és az Oszmán Birodalom együttesen állították meg az oroszok balkáni terjeszkedését és akadályozták meg a Boszporusz ellenőrzési jogának cári kézbe kerülését. A háborúban elszenvedett vereség rávilágított Oroszország sebezhetőségére és lemaradására az iparosodott nyugat–európai országoktól. Tekintettel arra, hogy a harcok fő színtere a Krím félszigetre helyeződött, a szomszédos ukrán területek elsődleges emberi-és nyersanyagforrásul szolgáltak a cári hadsereg számára. A krími háború szerencsétlen kimenetele nyilvánvalóvá tette a cári rendszer átfogó reformjának szükségességét. II. Miklós a kudarctól megtörten 1855-ben meghalt, ezért a birodalom megreformálása fiára, II. Sándorra várt.

Az új cár trónra léptekor kijelentette: „Fel kell szabadítanunk a jobbágyainkat, mielőtt még ők szabadítják fel magukat”. A történészek több okkal is magyarázzák a jobbágyfelszabadítás elkerülhetetlen mivoltát: egyrészt az orosz gazdasági helyzet elmaradottságát emelik ki, másrészt arra a „forradalmi hangulatra” utalnak, amelyet a parasztok teremtettek meg az 1850-es évek végén a birodalomban. II. Sándor megfontoltan látott munkához: 1857-ben Titkos Tanácsot hozott létre Szentpétervárott a jobbágyrendezést előkészítendő. A bizottságok teljes három éven át üléseztek, hogy közös nevezőre hozzák a földesurak véleményét egy kérdésben: hogyan lehet majd a legjobban kifosztani a jobbágyokat felszabadításukkor. Érthető módon a földesurak nem lelkesedtek a cár tervéért, de ekkorra már ők is belátták a reformok szükségszerűségét. A kulcskérdést az jelentette, hogy milyen formában menjen végbe a jobbágyfelszabadítás: teljes vagy részleges szabadsággal ruházzák fel a parasztokat és adjanak-e nekik földet? A Titkos Tanács munkálataiban 273 ukrán nemes is részt vehetett, akiket azonban eltérő érdekek vezéreltek.

1861. február 19-én II. Sándor kiadta a jobbágyrendezésről szóló manifesztumot, amelynek értelmében az oroszországi jobbágyok személyükben szabadokká váltak, de a földesurak magántulajdonában lévő földek érintetlenek maradtak. Vagyis a poltavai földesurak tervezete alapján a jobbágyoknak kisebb földrészleget adtak megvásárlásra, mint amekkorával rendelkeztek, és bizonyos kötelezettségeiket is meghagyták.

A földbirtokoknak csak a felét osztották fel a parasztok között, amiért fizetniük is kellett. Mivel többségük nem rendelkezett elég pénzzel, az állam átvállalta, hogy kötelezettségük 80%-át hitelben fedezi. Azok a jobbágyok, akik határőrszolgálatot, vagy más termelőmunkát végeztek, kimaradtak a földosztásból.

II. Sándor 1861-es manifesztuma arról is rendelkezett, hogy a parasztoknak jogukban áll a majorsági földekből vásárolni, de csak a földesúr beleegyezésével. Amennyiben ezt a nemesek nem engedélyezték, úgy a jobbágynak továbbra is dolgoznia kellett, és eleget tenni úrbéri kötelezettségeinek. Őket ezentúl „ideiglenesen röghöz kötötteknek” nevezték, és csak akkor válhattak szabaddá, ha megvásárolták a majorsági föld egy darabját, és megszerezték a jobbágytelket. Végül 1881-ben törvény született arról, hogy 1883. január 1-jétől az ideiglenesen röghöz kötött jobbágyoknak is fel kell szabadulniuk. Jóllehet 1861-ben Oroszországban végbement a jobbágyfelszabadítás, ez nem jelentette a parasztok gazdasági helyzetének javulását. A reform legnagyobb hibája abban mutatkozott meg, hogy túlságosan nagy pénzügyi terheket hárítottak a jobbágyokra, míg ezért túlságosan kis földterületeket kaptak.

Az oroszországi jobbágyfelszabadítás gyakorlati megvalósulása kiábrándította a parasztokat és a birodalomban elégedetlenségi hullám vonult végig. Hamar világossá vált számukra a reformok fonákja, így igyekeztek azoknak minél határozottabban ellenállni. A jobbágyreform ellenes mozgalmak nem kerülték el Ukrajnát sem, ahol a parasztok legaktívabban a Kijevi és a Csernyigovi kormányzóság területén léptek fel érdekeik védelmében.

Egészében véve az ukrán parasztság az 186l-es reform által elvesztette a 15 százalékát annak a földterületnek, melyet korábban használt. Az egykori földesúri parasztok 94 százaléka kevesebb mint 5 gyeszjatyina földet kapott (egy gyeszjatyina 1,09 ha), azaz kevesebbet mint a közepes létminimum normája. De ezeket a kis földterületeket is a parasztoknak 49 év alatt meg kellett vásárolniuk a reform által meghatározott áron.

A reform feljogosította a földesurat arra, hogy két éven át saját maga jelölje ki a parasztok földrészlegét. Az 186l-es reform kihirdetésétől kezdve két éven át az udvari cselédségnek még dolgoznia kellett a földesúrra, vagy fizetni neki, azután senkinek sem kellettek már, mert ezeknek a földhöz juttatásáról a törvény nem rendelkezett.

Ukrajnában az állami parasztok sorsát, akik a parasztságnak a felét tették ki, az 1866-ban elfogadott külön törvény határozta meg külön rendelettel. Ennek megfelelően a parasztok jogosultak lettek az általuk használt földterület megvásárlására, de addig évente adót kellett fizetniük az államnak.

Mindezek ellenére az 186l-es és az 1866-os reformok millió és millió szabad paraszt előtt megnyitották az utat, hogy saját aktív gazdálkodást folytassanak. A falusiak, akár a lakosság más szociális rétegei, ingatlant és állóeszközöket vásárolhattak, foglalkozhattak nemcsak mezőgazdasági termeléssel, de kereskedelemmel is, ipari vállalatokat létesíthettek. Létrejöttek annak a feltételei, hogy a munkaerőt áruvá alakítsák át, azaz tért hódított (a feudalizmushoz képest) a haladó típusú árutermelés, a kapitalista gazdaság, mely az egész lakosság piaci viszonyaira épült.

Az igaz, hogy a töméntelen jobbágy csökevény nagyon gátolta ezt a folyamatot, mert ezek még a parasztreform bevezetése után is megmaradtak. A parasztokra aránytalanul nagy váltságdíjat róttak (gazdaságuk nagyságától és állapotától függetlenül) és földadót. A jobbágy rendszer csökevényeként tovább éltek a természetbeni kötelezettségek: az útadó, a fuvaradó stb.