1. A tömeges írástudatlanság az ukrán területeken

A XIX. század második felében, mint korábban is, az ukrán kultúra az Ukrajnában uralkodó politikai rendszerek gyarmati feltételei közepette fejlődött. A legnegatívabban ez az oktatáson mutatkozott meg. Elemi és középiskola kevés volt még azoknak a gyermekeknek is, akiket szüleik taníttatni akartak és volt erre pénzük.

A cári kormány a XX. század elején szinte teljesen megszüntette az elemi iskolák (az úgynevezett egyosztályos iskolák három éves oktatási és a kétosztályos iskolák ötéves oktatási idővel) anyagi támogatását. Az iskolák négyötöde a zemsztvók hatáskörébe tartozott, bár a művelődési minisztérium dolgozta ki és ellenőrizte az összes oktatási tantervet. A valujevi körlevél és a jemsi rendelet világosan meg­határozták az orosz cárizmus oktatási politikáját Ukrajnában: nem engedélyezni az ukrán nyelvű oktatást, így hát az oktatás minden szakaszán, a legalsótól a legfelsőig, csakis orosz nyelven folyt a tanítás.

1869-ben az Osztrák-Magyar Monarchia általános elemi iskolai tankötelezettséget hirdetett a nyugat­ukrán területeken.

Az iskolák túlnyomó többségében Kelet-Galíciában lengyel, Észak-Bukovinában német, Kárpátalján pedig magyar nyelven folyt az oktatás.

A XIX. század végén a lakosság írástudatlansága Ukrajnában már tömeges jelleget öltött. Az 1897-es népszámlálás hivatalos adatai szerint az Orosz Birodalomban az ukrajnai kormányzóságokban minden 100 főre 72—85 írástudatlan jutott. Az írástudatlanok egyharmadát a hivatalos statisztika az Osztrák—Magyar Monarchiában a nyugatukrajnai területek lakossága körében tárta fel.

2. A középiskolai oktatás helyzete

Jelentősen nagyobb figyelmet fordított a középfokú oktatásra a cárizmus, melyet a felsőfokú oktatás alapjának tartott, ahol szakembereket képeztek az államirányítás, a népgazdaság, a kultúra és a tudomány számára. A középfokú tanintézmények többsége az egyes kormányhivatalokhoz kapcsolódott Az oktatási minisztérium hatáskörébe eleinte a hétosztályos, majd a nyolcosztályos gim­náziumok és a négyosztályos algimnáziumok, főleg a humán gimnáziumok, valamint a hat- és a hétéves természettudományi és fizika-matematika szak­irányú reáliskolák tartoztak. A minisztérium hatáskörébe tartoztak a tanítóképzők is.

A honvédelmi minisztérium irányította a hétosztályos kadétiskolákat, ahol tiszteket képeztek a hadsereg számára. A kereskedelmi, mezőgazdasági szak­iskolákat a kereskedelmi és iparügyi minisztérium irányította. Az egyházi vezetés legfelsőbb szerve, a Szinódus gondoskodott a szemináriumokban és a hittudományi főiskolákon a pravoszláv papok képzéséről. Sok középfokú iskolai tanintézményt a zemsztvó vagy magánszemélyek tartottak fenn. A nyugatukrán területeken az Osztrák-Magyar Monarchia uralma alatt 1874-től engedélyezve volt az ukrán nyelvű oktatás a középfokú tanintézményekben.

3. Ukrán felsőfokú tanintézmények

Az úgynevezett „új érának", melyet az ukrán társadalmi tényezők és a galíciai lengyel vezető körök közötti szerződés indított el, egyetlen reális eredménye volt, mégpedig az ukrán történelem tanszék megnyitása a lvivi egyetemen. 1894-ben ezt a tanszéket Mihajlo Hrusevszkij vezette, aki Kijevből jött ide. 1900-ban itt megnyitották az ukrán irodalom tanszéket is, melynek vezetője Kirilo Sztudinszkij volt. Az 1875-ben megalapított csernyivei egyetemen is volt ukrán nyelv és irodalom tanszék, melynek a vezetője Sztepan Szmal-Sztockij volt, de a többi karon az oktatás német nyelven folyt.

A Dnyepermenti Ukrajnában a felsőfokú tanintézményekben kizárólag ukrán nyelven folyt az oktatás, kivéve a harkivi és a kijevi egyetemet. Később megnyílt a novorosszijszki egyetem is Odesszában.

A XIX. század utolsó negyedében két műszaki főiskola alakult meg Lvivben és Kijevben, két állatorvosi felsőfokú Harkivban és Lvivben és több más felsőfokú szakiskolák megnyitására került sor. Azonban mint korábban, most is csak nagyon kevesen tudtak az egyszerű, nem nemesi és nem gazdag családok gyermekei közül felsőfokú oktatásban részesülni. A felső­fokú tanintézmények a kiváltságosak intézményei voltak.