Az ukrán államiság válsága

A kozák vezetés politikai és gazdasági érdekei egyre jobban eltávolodtak egymástól. Az ukrán területek nyugati részén Lengyelországhoz, míg keleti részén Moszkvához közeledtek. A vezető réteg kap­csolatban állt Zaporizzsjával is, amely önállóan szeretett volna poli­tizálni.

Pavlo Teterja (1663—1665)

Pavlo Teterja származására nézve nemes volt, részt vett az ukrán nép Bohdan Hmelnickij által vezetett felszabadító háborújában.

1662-ben a király és a szejm követeként Csihirinbe, J. Hmelnickij tartózkodási helyére ment. J. Hmelnickij lemondása után a csihirini tanács P. Teterját választotta meg hetmannak, akinek hatalma gyakorlatilag csak a jobb­parti ukrán területekre terjedt ki.

P. Teterja a következőket kérte a lengyel királytól: tart­sa tiszteletben a kozákok jogait és szabadságát, a hetmani méltóságot, engedje ki börtönéből I.. Bohun ezredest és a többi kozák vezetőt, ne akadályozza diplomáciai kapcsolatok létesítését Moldovával, Havasalfölddel, adassa vissza a pra­voszláv templomokat és törölje el az uniót, a Rzecz Pospolita kezdjen béketárgyalásokat a moszkvai állam­mal abból a célból, hogy visszaadják a fogságban levő kozák vezetők sza­badságát. A követelések többségét a lengyel kormány elfogadta. P. Teterja politikájának szemmel látható len­gyelbarát jellege és a néptömegek véleményének mellőzése ahhoz ve­zetett, hogy fokozatosan elveszítette a hatalomhoz szükséges széles körű támogatottságot.

I. Bruhoveckij hetmanná választása

A balparti ukrán területeken is napirendre került a hetmanválasztás kérdése. A het­mani jogarra többen is pályáztak: Ja­kim Szomko,Vaszil Zolotarenko, I. Brjuhoveckij.

Cári rendeletre 1663 – ban Nyizsin moszkvai kapujánál összehívták a „köznép tanácsát", azaz a kozákok általános tanácsát, melyen Iván Brjuhoveckijt, a zaporizzsjaiak jelöltjét választották hetmannak.

I. Brjuhoveckij egyszerű kozák volt a csihirini században. Kiváló szónoki képességekkel ren­delkezett, ezért gyakran vett részt küldöttségekben és tanácskozásokon. I. Brjuhoveckij ellenségesen viszonyult Lengyelországhoz, ami tetszett a zaporizzsjaiaknak. Az új hetman a cár alatt­valójának nyilvánította magát.

A hetmanok és az államok egymás elleni harca

1663 őszén az egyesített lengyel, kozák és tatár seregek átkeltek a Dnyeperen, s a Balparti Ukrajnában elfoglalták Perejaszlavot, Nyizsint, Csernyihivet, Baturin és más váro­sokat. A Jobbparti Ukrajnában azonban felkelés tört ki Pavlo Teterja ellen, a helyi lakosság ellenállását növelte a fosztogatás és az elszegényedés, amit a megszállók idéztek elő. A csatát végül elveszítették a lengyelek. A lengyelek a katonai vereségért I. Bohunt tették felelőssé, akit a Moszkvával való lepaktálással vádol­tak meg és agyonlőtték.

P. Teterja Lengyelországba szökött. 1671-ben halt meg. Megmérgezték.

I. Bruhoveckij politikája

Az események hatására felmerült a lehetősége a két terület egyesítésének, de Brjuhoveckij nem rendelkezett ele­gendő erővel az egyesítés vég­rehajtásához, ráadásul idővel elve­szítette azoknak a támogatását, akik­nek a hetmanságot köszönhette.

I. Brjuhoveckij po­litikája lehetővé tette a cári hatalom megerősödését az ukrán területeken. 1665-ben egy több mint ötszáz fős küldöttséget vezetett Moszkvába. Ott a hetman, a személye iránti bi­zalom és hatalmának meg­erősítéséhez való támogatás elnye­rése érdekében kérte, hogy az ukrán városokban és Zaporizzsjában növel­jék az orosz vajdák számát (12 ezer katona kíséretében). Ez bekerült az ún. 1665. évi moszkvai cikkelyekbe is. A cikkelyek értelmében fokozó­dott az ukrán területeknek a cári hatalomtól való közigazgatási és pénzügyi függősége. A vajdák jogot nyertek a közigazgatási és a bírósági ügyekbe való beavatkozásra. A het­man nem léphetett diplomáciai kap­csolatba egyetlen külországgal sem. A hetman megválasztása „a hatal­mas uralkodó utasítására" történhe­tett. I. Brjuhoveckij kérte, hogy Moszkvából küldjenek metropolitát Kijevbe. A „moszkvai cikkelyek" megerősítették a sztársina privilégi­umait, a kozákok jogait és szabad­ságát. Az ukrán területek paraszt­jaitól és polgáraitól beszedett adónak nem a hetman, hanem a cár kincs­tárába kellett kerülnie. E célból a következő évben e területeken nép­számlálást kívántak végrehajtani.

I. Brjuhoveckij poli­tikája felháborodást váltott ki az uk­ránok részéről.

1666-ban megtörtént a népszám­lálás, ezt követően pedig megállapí­tották a cári kincstárba befizetendő adók mértékét. Ezzel egyidejűleg növelték meg az ukrán területeken állomásozó cári katonaság létszámát. A vajdák nem voltak tekintettel a helyi rendre és bevett szokásokra, beavatkoztak a közigazgatásba és a bíráskodásba, elfoglalták a földeket. Számos jogtalanságot követett el a lakossággal szemben a sztársina is. Mindezek eredményeképpen 1666 nyarán kitört a perejaszlavi felkelés. Egy hó­nap múlva a felkelést elfojtotta a hetmani és a cári katonaság.

Az andruszovói békeszerződés

1667. január 30-án a Szmolenszk közelében fekvő Andruszovo faluban a hosszú háborúban kimerült moszk­vai állam és Lengyelország tizen­három és fél évre szóló békeszerző­dést írt alá. Az ukránok képviselőit nem hívták meg Andruszovóba. A hetman tudta nélkül az ukrán területeket a Dnyeper mentén két részre osztot­ták: a Balpart Oroszországhoz, a Jobbpart Lengyelországhoz került. Kijevnek két év múlva kellett átke­rülnie Lengyelországhoz. Zaporizzsjat, amelynek mindkét állam védel­mét biztosítania kellett a török-tatár támadásokkal szemben, egyidejűleg tartozott a cár és a király fennható­sága alá.

Az andruszovói békeszerződés az ukrán területekre vonatkozó feltételei álta­lános elégedetlenséget váltottak ki az ukrán társadalom minden rétegé­ben, s vonatkozott ez a népellenes politikát folytató I. Brjuhoveckij hetmanra is.

1668 elején a Balparti Ukrajná­ban népfelkelés tört ki. A felkelők megtagadták az adófizetést, rátámad­tak a bérlőkre, elkergették vagy megölték az orosz vajdákat, a fosz­togató katonaságot. I. Brjuhoveckij azon fáradozott, hogy a felkelők haragját a cári hatalom kép­viselői ellen irányítsa.

A cári kormány katonaságot kül­dött I. Brjuhoveckij ellen Grigorij Romodanovszkij fejedelem vezeté­sével. A kozákok I. Brjuho­veckij ellen fordultak és megölték, Petro Dorosenkót egész Ukrajna hetmanjává kiáltották ki.

Petro Dorosenko (1665—1676)

Miután P. Teterja Lengyelország­ba szökött, megindult a harc a het­mani jogarért. Petro Dorosenko, Mihajlo Dorosenko zaporizzsjai hetman uno­kája lett a győztes. P. Dorosenko tapasztalt katona és diplomata volt, több küldöttségben is részt vett. I. Vihovszkij zászlaja alatt szolgált, részt vett a hagyacsi szerződéssel (1658) kapcsolatos tárgyalásokban, bár nem volt feltétlen híve I. Vihov­szkij politikájának. Később Jurij Hmelnickijt, majd Pavlo Teterját tá­mogatta, volt csihirini ezredes, meg­bízott kinevezett hetman. P. Dorosenko hetmansága rend­kívül bonyolult időszakban kezdő­dött, amikor az ukrán területek két részre volt szakítva. P. Dorosen­ko elsőrendű feladatának tartotta mindenekelőtt a hatalom megszilár­dítását a népre támaszkodva. Csak ezután következhetett az ukrán terü­letek egyesítése a hetman uralma alatt. Arra törekedett, hogy az ukrán területeken korlátozza a lengyel be­folyást. Folytatva az elődök törek­vését az ukrán területek egyesítése érdekében, P. Dorosenko kénytelen volt a Krím segítségéhez folyamod­ni. A tatár szövetséget azonban a néptömegek nem támogatták, mivel a tatárok fosztogatták az ukrán la­kosságot.

1668-ban P. Dorosenko átkelt a Balpartra, ahol egész Ukrajna hetmanjává kiáltották ki, ám a tatárok­kal és a törökökkel való szövetség miatt a zaporizzsjaiak nem támogat­ták. A lengyel katonaság készülődé­séről érkező hírek arra késztették, hogy visszatérjen a Jobbpartra. A Balparton kinevezett hetmannak tette meg Demjan Mnohohrisnijt. Miután meggyőződött arról, hogy Lengyel­ország részéről nem fenyeget köz­vetlen veszély, P. Dorosenko úgy határozott, hogy nem tér vissza a Balpartra. Ezzel azonban súlyos hi­bát követett el. A zaporizzsjaiak Petro Szuhovij írnokot vá­lasztották meg hetmannak, akit a krími kán is támogatott. 1668 szep­temberében az orosz katonaság meg­indult a Balparti Ukrajna ellen. Demjan Mnohohrisnij és az ezrede­sek egy része hajlandó volt elfo­gadni a cár főhatóságát, azzal a fel­tétellel, hogy a területről kivonják az orosz katonaságot és megerősítik „Bohdan Hmelnickij cikkelyeit".

1674 elején a tatár horda elpusz­tította a Dnyeszter és a Bug folyó közötti területet. G. Romodanovszkij és Iván Szamojlovics elhagyták a Jobbpartot, amelynek lakossága elég­gé kedvezően fogadta az ukrán te­rületek egyesítését. Mivel P. Doro­senko a török szultán vazallusa volt, az elégedetlen lakosság a hetmant szidalmazva nagy számban telepedett át a Balpartra. Braclav vidékén III. (Sobieski) János nyomult előre serege élén. A török és tatár pusz­títások, rablások következtében kié­leződött a viszony P. Dorosenko és a krími kán között.

Az események alakulásának megváltoztatása és az ukrán álla­miság megőrzése érdekében P. Do­rosenko egy utolsó kísérletre szánta el magát azzal, hogy elhatározta a Moszkvának való alárendeltség fel­vállalását. I. Szirko kisatamán előtt letette az esküt az orosz államra.

A moszkvai kormány nem ismer­te el ezt a hűségesküt, s azt köve­telte, hogy P. Dorosenko ismételje meg G. Romodanovszkij és I. Sza­mojlovics előtt.

1676 szeptemberében csapataival Csihirinbe érkezett G. Romodanov­szkij és I. Szamojlovics. P. Doro­senko leköszönt a hetmanságról és felesküdött a cárnak.

1698-ban halt meg.

Demjan Mnohohrisnij (1669—1672)

1669-ben D. Mnohohrisnijt megválasztották a Balparti Ukrajna hetmanjának. A „hluhivi szerződés cikkelyei" értelmében a cári vajdákkal együtt orosz helyőrséget kellett hogy kapjon Ki­jev, Perejaszlav, Nyizsin, Csernyihiv és Osztra. A vajdák azonban nem avatkozhattak be a közigazgatási és a bírósági ügyekbe. A lakossági adóknak a hetmani kincstárba kellett befolyni. A kozák lajstromot 30 ezer főben állapították meg. A „hluhivi cikkelyeket" igen nehéz időszakban írták alá, D. Mnohohrisnij mégis elért bizonyos eredményeket.

D. Mnohohrisnij hetmansága ide­jén jelentek meg a zsoldos katonák, kezdetben ezer fő. Ezenkívül 1670-ben a hetman kérésére a cár egy lövészosztagot (sztreleceket) küldött D. Mnohohrisnij személyes védelmé­re. Ettől kezdve minden hetmannak volt cári testőrsége.

Hetmanná választását követően D. Mnohohrisnij a hetmani székhe­lyet Hagyacsból Baturinba helyezte át. A hatalma alá tartozó ukrán terü­leteken igyekezett fenntartani a rendet és a nyugalmat, ezért a zsol­dosok segítségével minden népi megmozdulást elfojtott. A hetman maga nevezte ki az ezredeseket és a századosokat, bíróság nélkül bün­tette azokat, akik megsértették a meg­szabott rendet. Úgy vélte, csak erős kézzel lehet az országot a normális fejlődés medrébe terelni, megingat-hatatlanul ragaszkodott az ukrán ál­lamiság elvéhez. D. Mnohohrisnij-nek köszönhető, hogy a Balparti Uk­rajnában lezárult a „romlás" idősza­ka és Ukrajna a társadalmi-politikai fejlődés új szakaszába lépett.

Ám a hetman önkényessége, ami úgymond ellentétben volt egyszerű származásával, a sztársina ellenkezését váltotta ki, akit Moszkva párt­fogolnának tartottak. Ám a hetmanságtól csak Moszkva segítségével le­hetett megfosztani. Az összeesküvők elkezdtek feljelentéseket írni D. Mnohohrisnij ellen, a cár elleni árulással, Sz. Razinnal és P. Doro-senkóval való lepaktálással vádolták meg. 1672. március 23-án P. Zabila, K. Mokrijevics, I. Szamojlovics, I. Domontovics sztársinák, valamint Dmitro Rejcsa és Orszlavec, a het­man által leváltott ezredesek össze­esküdtek a moszkvai lövészekkel, éjjel elfogták buturini otthonában D. Mnohohrisnijt és bilincsbe verve küldték Moszkvába. Fogságba hur­colták a hetman családját és két kö­zeli bajtársát, P. Hribovicsot és M. Hvintovkát is. Kínzások és ki­hallgatások után mindannyiukat Szi­bériába száműzték. D. Mnohohrisnij Szelenginszkben és Irkutszkban élt, részt vett a nercsini szerződés (1686) aláírásában, amit a moszkvai állam és Kína kötött egymással. Ha­lálának helye és időpontja nem is­meretes.

Mihajlo Hanenkó (1669—1674)

A tatárok által támogatott P. Szuhovij veresége után, 1669 júli­usában három jobbparti ezred kozák­jai az Umanyban tartott tanácson hetmanjukká választották Mihajlo . " Hanenko ,umanyi ezredest. -Hanenko ..:-1620 körül született kozák család­ban. Apja a nagynevű Petro Szahaj-dacsnij zászlaja alatt szolgált. M. Hanenko jó katona és jó szervező

volt, részt vett a felszabadító hábo­rúban, 1656-ban umanyi ezredes lett.

A lengyelbarát orientáció híve volt. J. Hmelnickij hetmansága idején ki­nevezett hetmannak tette meg.

1669-ben tehát Ukrajnában egy­idejűleg három hetman volt: M. Mnohohrisnij, P. Dorosenko és M. Hanenko. Mindhárman eltérő po­litikai elképzeléseket vallottak. P. Dorosenko és M. Hanenko között véres és kegyetlen háború tört ki. A zaporizzsjaiakra támaszkodó M. Ha­nenko jó kapcsolatokra törekedett a Krímmel. Ám legfőbb támaszának a hetman Lengyelországot tartotta. 1670-ben lengyel-ukrán szerződést kötöttek, ami korlátozta ugyan az ukrán jogokat az előző szerződéshez viszonyítva, de „ösztönözte" M. Ha-nenkót a P. Dorosenko elleni harc­ban. 1671 tavaszán a 14 ezer fős lengyel sereg Podólia területére lé­pett, hogy M. Hanenko segítségére legyen. A szövetségesek azonban nem egyeztek egymással. A szics-beliek kevesellték a fizetséget. A hetman és a nézeteit meglehetősen gyakran váltogató I. Szirko zapo-rizzsjai kisatamán között nézetelté­rések támadtak.

1672 nyarán ukrán területre lép­tek IV. Mohamed szultán török csa­patai. Fogadására Kamjanec-Pogyil-szkij alá indult P. Dorosenko 27 ez­res kozák had élén. M. Hanenko 18 ezres seregével megpróbálta feltar­tóztatni P. Dorosenkót, de vereséget szenvedett, s erre visszavonult Bila Cerkvához. Később a seregével Ga­líciába ment, s ott a lengyelekkel együtt harcolt a tatárok és a törökök ellen.

Miután 1672. július 27-én a tö­rökök elfoglalták Kamjanec-Pogyil-szkijt, a Jobbpart szinte minden vá­rosa hűségesküt tett P. Dorosenkó-nak, M. Hanenko pedig családjával együtt Lengyelországban talált me­nedéket. Később kozák osztagai élén részt vett lengyel hadjáratokban. 1673 szeptemberében Kijev mellett ütköztek meg M. Hanenko és P. Do­rosenko ezredei. M. Hanenko vere­séget szenvedett és a csata színhe­lyéről a szicsbe menekült. Ám ezút­tal a zaporizzsjaiak nem nyújtottak neki támogatást, s erre M. Hanenko a cári kormánnyal kezdett tárgyalni az orosz állampolgárság megszerzé­séről.

Amikor 1674 tavaszán a Jobb­parti Ukrajnában P. Dorosenko ellen vonultak G. Romodanovszkij fejede­lem orosz és I. Szamojlovics hetman ukrán seregei, M. Hanenko maga köré gyűjtött 500 kozákot, s eléjük ment Csihirinbe. Ezek az erők szét­verték Hrihorij Dorosenko, a hetman testvérének kétezres seregét. 1674. március 17-én Perejaszlavban a jobbparti kozákság tanácsa „a Dnye­per mindkét partjának" hetmanjává választotta Iván Szamojlovicsot, M. Hanenko pedig átadta a katonai jelképeket. Ezzel véget ért M. Ha­nenko hetmansága, 1680-ban halt meg.