Vallási élet az ukrán területeken a XVII. Század első felében

VALLÁSI HELYZET A BRESZTI UNIÓ UTÁN

III. Zsigmond uralkodásának idején köttetett meg a breszti únió (1596), amelynek következtében az ortodox hívők jelentős része elismerte Róma fennhatóságát, de megtartotta a görög rítust. Az unió ellenfelei ugyanakkor harcba szálltak az ortodoxia pozícióinak visszafoglalásáért. A katolicizmussal szemben az ortodoxok és a protestánsok gyakran összefogtak. A XVII. század második felében az ortodox nemesség nagyrészt görög katolikussá, majd gyakran római katolikussá vált.

Az 1596. évi breszti egyházi unió Ukrajnában sokan féltették a pravoszláv hitet és felléptek védelmében. Egyre növekedett az unitus (görög katolikus) hívek szá­ma, mindenekelőtt Galíciában, ahol erősebb volt a katolikus befolyás. Soraikat gyarapították egyes neves egyházi ideológusok is.

Lassan kiéleződött a felekezetek közötti harc.

IVÁN (IOV) BORECKIJ

A XVII. század első harmadának egyik kiváló ukrán személyisé­ge volt a galíciai származású Iván Boreckij. 1604-ben kinevezték a lvivi egyházi társasági iskola rek­torává, 1615—1616-ban a kijevi egyházi társasági iskolát vezette, majd a kijevi mihajlovszkij kolostor apátja lett. Több vitairatot írt a pravoszláv hit védelmében.

1625-ben I. Boreckij követeket küldött Moszk­vába azzal a kéréssel, hogy a cár vegye oltalma alá a pravoszláv Uk­rajnát. A moszkvai kormány azon­ban ezt elutasította, nem kívánt nyílt összeütközésbe keveredni Len­gyelországgal. 1631-ben halt meg.

A GÖRÖG KATOLIKUS (UNITUS) EGYHÁZ helyzete

A breszti unió és a pravoszláv egyházon belüli szakadás után, kiderült, hogy a lengyel kormány nem adja meg a görög katolikus püspököknek a ró­mai katolikusokéval egyenlő jogokat, többek között nem lehettek szenátusi tagok. A pravoszláv ukránok és a görög ka­tolikus ukránok egymás ellenségeivé váltak.

Mihajlo Rohoza halála után Ipatyij Potyij volodimiri és breszti püs­pök lett a görög katolikus metropolita (1600—1613).

A görög katolikusok I. Potyij vezetése alatt hozzáfogtak, hogy erővel elvegyék a pravoszlá­voktól a templomokat és a kolosto­rokat, hogy utána a görög katolikus püspököknek adják át. Bizonyos egyházi tisztségeket csak görög ka­tolikusok tölthettek be, a pravoszláv papokat erőszakkal kényszerítették a pravoszláv hit elhagyására és a gö­rög katolikus hit felvételére.

I. Potyij székhelye Vilnóban volt, mert a kozákok nem engedték be Kijevbe.

A görög katolikus egyház Joszif Rutszkij metropolita (1613—1637) alatt belső reformációt élt át a szerzetesi élet, a papság, a papképző szemináriumok fegyelme tekintetében. A templomokban az istentisztelet egyházi szláv nyelven zajlott.

Hamarosan a pravoszláv és az unitus egyház főpapjai körében felmerült, hogy a két egyházat egyesít­sék a kijevi patriarchátus köteléké­ben, mely önrendelkezéssel bírna, de a főhatóságot a római pápa gyako­rolná. Ám az M. Szmotrickij és J. Rutszkij által kezdeményezett egyesülési mozgalom hosszú időn keresztül nem vezetett eredményre. IV. Ulászló király 1632-ben kiadta a Görög hitűekre vonatkozó türelmi rendeletet, melynek alapján megosz­tották a püspökségeket és törvénye­rőre emelték a két metropolita kor­mányzását. A pravoszláv metropolita Petro Mohila lett, aki addig a kijevi-pecserszki apátság főapátja volt.

PETRO MOHILA

1596. december 21-én született, szolgált a lengyel hadse­regben, részt vett a törökök elleni cecorai és hotini csatában.

1621-ben Petro Mohila isme­retlen okokból Kijevben telepedett le, majd ő lett a kijevi-pecserszki fő­apát. Itt találkozott és barátkozott össze I. Boreckij metropolitával, aki nagy hatással volt vallási nézeteinek alakulására. Főapátként a kijevi-pe­cserszki apátság gazdagítása és gya­rapítása mellett nagy figyelmet for­dított az egyházi tárgyú könyvek ki­adására.

P. Mohilát egész egyházi és kulturális tevékenysége az ukrán pravoszláv egyház élére emelte.

1634-ben kijevi metropolitává választották, amit a király is jóváhagyott, 14 évig töl­tötte be ezt a tisztséget. 1647 végén halt meg és a kijevi-pecserszki apát­ság Mária Mennybemenetele székes­egyházában temették el. Az általa alapított kijevi-mohilai akadémia mind a mai napig fennmaradt. 1996 – ban szentté avatták.

Petro Mohila több jelentős egy­házi mű szerzője (pl. Egyházi szertartásrend, melyet 1646-ban jelen­tett meg. Ebben a művében fel­használta azokat az ukrán szokásokat és szertartásokat, amelyeket betegsé­gek, rossz termés, házszentelés stb. esetén gyakoroltak és alkalmaztak).

Az egyházi társaságok fejlesztésén és a kijevi-mohilai kollégium meg­alapításán túl P. Mohila templomo­kat átalakíttatott és építtetett, rendbe hozatta a kijevi-pecserszki kolostort. Szent Volodimir nagyfejedelem sírhelye után kutatva P. Mohila feltáratta a Gyeszjatinnaja templom romjait.

A pravoszláv egyház tekintélyé­nek és erejének helyreállítása érde­kében P. Mohila átfogó egyházügyi reformot hajtott végre. A rendterem­tést azzal kezdte, hogy mindenek­előtt szigorú fegyelmet vezetett be, szigorú erkölcsi szabályokat írt elő a szerzetesek és a papok számára. Az egyház jogi érdekei védelmének felügyeletére és a bírósági ügyek fe­lülvizsgálására két új tisztséget, vezetett be, ezenkívül püspökségi zsinatokat hozott létre, melyeknek minden pap tagja volt. Az általános egyházi zsi­natra 1640-ben került sor, ami az utolsó volt az ukrán pravoszláv egy­háznak a moszkvai patriarchátussal való egyesüléséig terjedő időszakban (1686). A papság utáni nyomozás és a felette való bíráskodás céljából egyházi konzisztóriumot (egyházta­nácsot) hoztak létre.

Az egyház újjászervezését hátrál­tatta, hogy a mágnások birtokaik te­rületén beleszólhattak az egyház ügye­ibe. Ezenkívül Ukrajnában az egyházi társaságok létrejöttével növekedett a világi személyek befolyása az egyházi ügyekre, az egyházi társaságok több ízben alárendelték maguknak a pap­ságot. Mohila megengedhetetlennek tartotta, hogy a világiak hatalma az egyház fölé kerekedjen. Az aka­dályokat P. Mohila két úton igyekezett legyőzni:

a) a konstantinápolyi pát­riárkától kapott okirat értelmében az ukrán egyház egyedül neki volt alá­rendelve;

b) tanult papokkal vette kö­rül magát, akik kezükbe vették az egyházi ügyeket, amit addig a egyházi társaságok szerzetesei intéztek.

Fontolóra vette a pravoszlavok és katolikusok szövetségét, de tervét támogatás hiányában nem tudta megvalósítani.

Jobbágyrendszer-ellenes mozgalmak

A parasztfelkelések, melyektől annyira féltek a jobbágytartó földesurak, már a krími háború első évében fellángoltak. 1853 nyarán nagy jobbágyrendszer-ellenes megmozdulás volt Krasznij Kut faluban a Katerinoszlavi kormányzóság Szlovjanszki járásában. Itt a falusiak a helyi földesúr halála után szabaddá nyilvánították magukat.

A krasznij kutiak ügyével maga I. Miklós cár foglalkozott. A felkelés elfojtására nagy katonai erőket vetettek be. A felbujtókat kegyetlen vesszőfutásra ítélték.

Ukrajna sok más falujában sem volt nyugalom. A lakosság nem akart ingyen dolgozni az urakra. Nem adták meg magukat a parasztok a cári hatóságoknak sem, ha az arra akarta kötelezni őket, hogy ellenvetés nélkül teljesítsék a jobbágyi kötelezettségeiket.

A parasztok közül sokan már nem hittek a cárnak, mert látták, hogy hivatalnokai állandóan a kizsákmányoló földesurak oldalán álltak, nem védelmezték a parasztság érdekeit. Kategorikusan megtagadták az úrbér teljesítését. A jobbágyok sokszor nyíltan kijelentették, hogy magára a cárra sem fognak hallgatni. Az új cár, II. Sándor, aki 1855-ben lépett trónra apja, I. Miklós váratlan halála után, nyilvánosan kijelentette, hogy nem áll szándékában védelmezni a parasztok érdekeit. És csakis a parasztság és a földesurak között egyre növekvő feszültség késztette arra, hogy fontolóra vegye a reformokat.

A cár és hivatalnokainak magatartása még jobban felpezsdítette Ukrajnában a felszabadító mozgalmat. 1856-tól 1860-ig még a nem teljes adatok szerint is 276 parasztmegmozdulás volt itt, melyek 352 falura terjedtek ki 160 ezernél is több lakossal.