Felszabadító mozgalom a Jobbparti Ukrajnában a XVII. Sz. Végén – a XVIII. Sz. Elején

Az 50—70-es évek viharos ese­ményei után az ukrán területek egy része a Rzecz Pospolita fennható­sága alatt maradt, amit az 1686. évi „örök béke" szentesített. Ezen a te­rületen négy vajdaságot — a kijevit, a volhíniait, a braclavit és a podóliait — hoztak létre.

A bahcsiszaráji békeszerződés ér­telmében, amit 1681-ben kötött a moszkvai állam Törökországgal és a Krími Kánsággal, a Déli-Bug és a Dnyeper közötti területeknek lakat­lannak kellett maradniuk. Podóliát, a kijevi vidék déli részét és a braclavi földeket 1672-ben meghódította Törökország.

A különböző országoknak a Jobbpartért vívott harcai következtében szinte minden pusztasággá változott, a la­kosság igen meggyérült. A lakosság újratelepítésének élénkítése érdekében III. (Sobieski) János király 1685-ben erre vonat­kozóan a szejmmel külön rendeletet fogadtatott el. Eszerint mindazok a személyek, akik a kozákok sorába álltak és a kijevi földek déli ré­szében telepedtek le, teljes szabad­ságot kaptak, csak a király által ki­nevezett hetmannak és az ezrede­seknek tartoztak engedelmességgel.

Egyidejűleg a király toborzó levelet adott ki az ezredek feltöltésére. A kozák ezredek felállításának ösz­tönzése nemcsak azt a célt szolgálta, hogy az elnéptelenedett területeken megjelenjen az új lakosság, hanem az állandó határvédelmet is ellátták. Ily módon az ezredek állo­máshelyein megkezdődött a lakosság nagyon gyors betelepülése.

Szemen Palij (1640-1710)

A kozák ezredesek közül a nép körében Szemen Palij Bila Cerkva-i ezredesnek volt a legnagyobb te­kintélye.

Amikor a kormány meghirdette a kozák ezredek szervezését, Palij néhány száz zaporizzsjaival áttelepe­dett a kijevi vidék déli részébe, megkapta a király toborzó levelét és Fasztov várost megtette az ezred központjává.

A kozákság újjáélesztése nyug­talanította a lengyel slahtát, mert ezáltal veszélyben látta birtokain a robotot. A lengyel befolyástól mentesített területeken lényegesen könnyebb lett a néptömegek élete. Palij és a slahta közt sza­kadatlan hadakozás folyt.

Sz. Palij határozott harcot indí­tott a lengyel slahticsok uralma ellen a 80-as évek második felében, ami­kor az „örök béke" értelmében a Jobbpartot átadták Lengyelország­nak. A Balparti és a Jobbparti Uk­rajna újraegyesítésére törekedett, s ennek érdekében több ízben levélben fordult a cári kormányhoz. Ám Moszkva a Lengyelországgal kötött békére hivatkozva nem egyezett bele semmiféle közös akcióba, viszont felajánlotta Sz. Palijnak, hogy ko­zákjaival költözzön a Szicsbe, azaz az orosz fennhatóság alá. Sz. Palij ezt az ajánlatot nem fogadhatta el, mert ezzel nem ol­dódott volna meg a Jobbpartnak a lengyel uralom alóli felszabadítása.

1699-ben II. Ágost lett a lengyel király, akinek uralkodása kezdetén a Szent Szövetség és Törökország képviselői Karlócán aláírták a békét. Ily módon az 1672 óta török fenn­hatóság alatt levő területek visszakerültek Lengyelországhoz.

A békeszerződésre való tekintet­tel a szejm elhatározta a kozák ha­dak feloszlatását. A kozákok ekkor elhatározták, hogy harcolni fognak a földjükért és a szabadságukért. 1702-1704 között Sz. Palij vezetésével felkelés kezdődött.

A felkelés elfojtására a lengyel kormány a Jobbparti Ukraj­nába 15 ezres sereget küldött. 1703 tavaszán Podóliában és Braclav vidékén leverték a felkelést. A kijevi földeken Palij jelentős felkelő erők élén még tartani tudta magát. Később újra fellángolt a felkelés.

Mindeközben zajlott az északi háború Oroszország és Svédország között.

Mivel II. Ágost lengyel király I. Péter orosz cár szövetségese volt a svédek elleni háborúban, ezért a cár megbízta I. Mazepa hetmant, hogy vegye rá Sz. Palijt a felkelés be­szüntetésére. Sz. Palijt a cár pa­rancsára elfogták, s előbb Baturinba, onnan Moszkvába, s végül Szibériá­ba vitték. A Jobbpart ideiglenesen I. Mazepa hatalma alá került. Sz. Palij csak 1709-ben kapott enge­délyt, hogy Szibériából visszatérjen. Megtették Bila Cerkva-i ezredesnek, a következő évben azonban meghalt.