• 1862—1874- Katonai reform

Újrafegyverezték és új felszereléssel látták el az egész orosz hadsereget, tökéletesítették az ellátást, a tisztutánpótlás egész rendszerét. Toborzás helyett elrendelték az általános hadkötelezettséget 20 éves kortól, a tényleges katonai szolgálatot pedig 6—7 évi időtartamban állapították meg.

A gyakorlatban a főkormányzók és bürokratikus hivatalaik a városokban és a járásokban állandóan beavatkoztak a társadalmi önkormányzati szervek tevékenységébe. Ismert hivatalnok lefizetése vagy a hatalom jóindulata lehetővé tette a törvény megkerülését. Mindezek ellenére a 60—70-es évek cári reformjai nem kis jelentőségűek voltak Ukrajna történelmében. Törvénnyel erősítették meg a lakosság polgári jogait, bővítették annak lehetőségét, hogy aktív részt vegyenek a vállalkozói és a kereskedelmi tevékenységben, s ily módon tehát segítették Ukrajna népgazdaságának fejlődését.

3. Gazdasági fejlődés

A XIX. század 60- 70-es éveiben Ukrajnában befejeződött az ipari forradalom, azaz az áttérés a kézművességről az iparra, aminek legjellegzetesebb vonása volt a gőzgépek, a géprendszerek és a munkapadok alkalmazása a termelésben.

Alapvető ipari fűtőanyag volt a kőszén. A nagy kapitalista vállalatok, a gyárak és az üzemek emelték a munkatermelékenységet és alkalmazni kezdték a tudomány és a technika új vívmányait.

Ukrajna gazdasági fejlődését abban az időben mindenekelőtt a nehézipar, a szén-, a vas-, a vaskohászati és a gépipar határozta meg. Leggyorsabban fejlődött a donyecki és Krivij Rih-i kőszén- és vasérctelep, az ország vaskohászati iparágának fő nyersanyagbázisa.

1888-tól 1894-ig Ukrajnában 22 részvénytársaság létesült. A francia, belga, angol és német tőke jelentős mértékben megszerezte a kulcspozíciókat a kőszén-, a vas-és a vaskohászati iparágakban Ukrajnában. Sok gyárban a vállalatvezetők, mérnöki—műszakiak, mesterek sőt még a minősített munkások állományának egy része is külföldi volt.

A 60-as—70-es évek reformjai eredményeképp jelentős lökést kaptak és a kapitalista termelési viszonyokra kezdtek áttérni azok a hagyományos ukrán iparágak, melyek a mezőgazdasággal voltak kapcsolatban. Ez elsősorban a cukoripart érintette, ahol ukránok, oroszok, lengyelek és a zsidók voltak a gazdák: Terescsenko, Haritonenko, Bobrinszkij, Hrjakov, Branyickij, Potockij, Brodszkij, Halperin, Fisman, Ginzburg.

Jelentős mértékben növekedett a cukortermelés. Az egész Orosz Birodalom cukortermelésének 84 százaléka itt koncentrálódott. Hogy ne csökkenjen az ár a belső piacon, a legnagyobb ukrajnai cukorgyárak egy cukorszindikátusba egyesültek, ez volt az első kapitalista monopólium az Orosz Birodalomban, mely Kijevben jött létre 1887-ben. Fennállásának ötödik évében már az összes ukrán cukorgyárnak a 90 százaléka az övé volt.

A cukorgyárak az első helyen álltak az összes ipari vállalatok között a természeti környezet ipari szennyezésében. Az elhasznált vizet a benne feloldódott szilárd, bomló elemekkel, a termelés melléktermékeivel és az emberi szervezetre káros anyagokkal rendszerint ugyanazokba a víztárolókba engedték le, ahonnan vették a vizet. Ez a vizet alkalmatlanná tette az emberi fogyasztásra, elpusztultak a halak, és más élő szervezetek, szennyezte a levegőt, járványos betegségeket terjesztett.

Az iparosodással vasútépítési láz vette kezdetét: az 1870-es évek elején már vasút kötötte össze a nagyobb ukrán városokat Moszkvával, a birodalom legfontosabb kereskedelmi központjával. A vasút szerepének növekedésével együtt megnőtt az igény a vas és a szén iránt, így 1870–1900 között a Donyec-medence és Krivoj Rog Oroszország leggyorsabban fejlődő ipari régiójává vált. A gyors fejlődést egyrészt az állami támogatás magyarázza, amely csökkentette a kockázatot, másrészt a nyugati tőke profitéhsége, amely megpróbálta kiaknázni az Ukrajna természeti gazdagságában rejlő anyagi előnyöket. A századfordulón a Donyec-medence szénkitermelése már – döntően francia és belga tulajdonban lévő – húsz társaság ellenőrzése alatt folyt. Az 1880-as években – egy évtizeddel a szénbányászat felfutása után – következett a Krivoj Rog környékére koncentrálódott vasérctermelés korszaka. A cári kormányzat jelentős kedvezményeket biztosított a vaskohászatba befektetőknek – pl. garantálta a termékfelvásárlást igen magas áron –, így a nyugati befektetők szívesen hozták ide a tőkéjüket. A látványos fejlődés azonban elsősorban a nyersanyag kitermelését érintette, így az ukrán gazdaság szerkezete nagyon egyoldalúvá vált.

A XIX. század végén nagy gépjármű vállalatok létesültek: a harkivi és a luhanszki gőzmozdony-gyárak. Az első vasút, amelyet megnyitottak (1865), amely Baltát Odesszával kötötte össze. 1884-ben megnyitották a katerinszki vasútat, ami Donbászt kötötte össze Krivij Rihhel, mindenekelőtt a nehézipar fejlődésével volt egybekötve.

A cári kormány, melynek irányítása alá tartozott az egész vasútépítés, Ukrajnában mindenekelőtt a gyarmatosító és a katonai-stratégiai célokat tartotta szem előtt. Nem érdekelték a helyi gazdasági élet igényei. A vasúti sínek gyártása Ukrajnában az összbirodalmi gyártásnak a háromnegyedét tette ki, de főleg Oroszországot látta el, mert itt volt a világ leghosszabb vasúthálózata. Minden fő vasútvonalat az ukrán központok elkerülésével építettek. A cél az volt, hogy megtartsák az egyirányú árucserét, amely már kialakult Ukrajna és Oroszország között. Hovatovább már az iparvállalatoknak csak 15 százaléka gyártott készterméket Ukrajnában, a többi pedig nyersanyagot szállított, hogy Oroszország gyárthasson készárut. Ezért a késztermék, amit Oroszországból hoztak be, drágább volt, mint az ukrán nyersanyag. Ily módon az Orosz Birodalomban a tőkefelhalmozást az Ukrajnával folytatott egyenlőtlen kereskedelem eredményezte.

Említést érdemel még a felfutó dohánytermesztés (amely a teljes birodalmi termelés 50%-át adta), illetve a gabonatermesztés.

Az Ukrajna lakosságának 90%-át érintő készpénzhiány azonban jelentősen gátolta a gazdasági fejlődést: egyrészt megakadályozta, hogy a parasztok újabb földterületeket vásároljanak, illetve birtokaikat gépesítsék; másrészt a pénzhiány miatt az ipar fejlődése sem mehetett végbe, így a városok sem tudtak megerősödni.

A 19. század második felében radikális változások következtek be az ukrán városok életében is: 1870–1900 között megduplázódott a lakosaik száma, azaz mintegy hárommillióra emelkedett. A négy legnagyobb város közül a négyszázezer fős Odessza emelkedett ki, amely rövid idő alatt virágzó külkereskedelmi és kézműipari központtá vált; ezután Kijev következett mint belkereskedelmi, közigazgatási és kulturális központ a maga mintegy kettőszázötvenezer lakosával; a százhetvenöt ezres lakosságot magáénak tudható Harkov a bal parti Ukrajna iparát és kereskedelmét tartotta ellenőrzése alatt; Jekatyerinoszlav pedig száztizenötezer fős lélekszámával a fellendülő déli ipar központjaként emelkedett ki. Az 1861-es jobbágyfelszabadítással lehetővé váló társadalmi mobilitás, az ipar és a kereskedelem expanziója, valamint a hatalmas vasútépítkezések megindulásával tág tere nyílt annak, hogy a városok elsődlegesen gazdasági központokká váljanak, és népességük gyorsan növekedjen. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Ukrajna városiasodása robbanásszerű fejlődést mutatott volna, ugyanis 1900 körül lakosságának még csak 13%-a tartozott a városi lakossághoz.

Az ukrajnai modernizáció számos paradoxont idézett elő: míg az ukrán területek Európa egyik leggyorsabban fejlődő régiói közé tartoztak, addig a szegénység vidéken fokozódott és a gyors iparosodás ellenére a társadalom továbbra is döntően agrárjellegű maradt.

Mi a magyarázata az ukránok ilyen kis számának a modernizációban? Oroszországban a nehézipar már a 18. században fejlődésnek indult, így amikor Ukrajnában is robbanásszerűen felgyorsult az iparosodás folyamata, szakmunkások hiányában szívesen fogadtak orosz szakembereket. Kiemelést érdemel továbbá az a körülmény is, hogy mivel a városok elsősorban a birodalmi adminisztráció központjaiként funkcionáltak, így főleg a cári hivatalnokok és katonák gyűjtőhelyeiként szolgáltak, főként az orosz nyelv és kultúra dominált, miközben az ukránok vagy asszimilálódtak, vagy a városokon kívül rekedtek. Egy másik fontos következménye az ukrán modernizációnak a népesség összetételének megváltozásában mutatkozott meg. Amíg Ukrajna gazdasága kizárólag agrárjelleggel bírt, addig a lakossága is döntően ukránokból tevődött össze. A 19. század második felétől azonban megnőtt az idegen etnikumok aránya a helyi lakosságon belül.

Az 1897-es népszámlálási adatok szerint az Orosz Birodalom területén 22 millió 415 ezer ukrán nemzetiségű állampolgár élt, ami az összlakosság 17,4%-át tette ki. Etnikai sokszínűség jellemezte Ukrajna népességét: az ukránok mellett az oroszok 12,4%át, a zsidók 8,5%-t, a németek 2,1%-t a lengyelek pedig 1,7%-t alkották a lakosságnak, de megtalálható a tatár, belorusz, román, görög, bolgár, cseh, örmény etnikum is.