Vadim Vozdvizhensky

Sarospatak-Tokay

3^rd December 2008

A Magyar Borok Császári Bizottsága

(1733-1798)

Orosz cárok bora - magyar borok királya

275 évvel ezelőtt 1733. júniusában nagy jelentőségű döntést hozott Anna Ioannovna orosz császárnő, aki ukázt adott a császári kabinetnek, hogy hozza létre a Magyar Borok Császári Bizottságát, amelynek székhelye Tokaj városa legyen. Az ötletet Fjodor Sztyepánovics Visnyevszkij alezredestől kapta, aki már 1729. decemberétől szállította a tokaji borok legjavát a szentpétervári cári udvarba és erről egy tanulmányt is készített: „Projekt a magyar borokról” címmel.

Az Oroszország és Magyarország kereskedelmi kapcsolataiban Mátyás király óta évszázadokon át hagyományossá vált, hogy „a szibirszkije továri” (cobolybőr, hölgymenyét, nyusztsuba, stb.) ellenében tokaji borokat szállítottak az orosz piac számára. Moszkoviát bejáró külföldi útleírók feljegyzései is arról tanúskodnak, hogy a XVII. század második felétől kezdve az orosz nemesek asztalánál a tokaji borok válnak túlnyomóvá, majd egyeduralkodóvá. I. Péter, a nagy orosz reformer és korlátlan érdeklődésű államférfi kizárólag a tokaji aszút kedvelte, miután II. Rákóczi Ferenccel kötött szövetsége révén megismerkedett a „Vinum regum – Rex vinorum” jelenséggel. A császár pontos információkkal rendelkezett a tokaji borok fajtáiról és előállításuk titkai iránt nagyon komoly érdeklődést tanúsított.

Az „orosz komisszió” néven ismerté vált bizottság élére Fjodor Sztyepánovics Visnyevszkij alezredes került, aki 20 éven át, 1749. január 27-én bekövetkezett haláláig hűségesen és nagyfokú szakértelemmel bonyolította a tokaji borok oroszországi kivitelét, ami évi 50-75 ezer liter bormennyiségnek felelt meg. 1745. augusztusában a tokaji orosz küldöttség az udvari komisszárból és a 34 fős kíséretéből állt: fiából, Gavriil Visnyevszkij hadnagy, egy őrmesterből, egy tizedesből, 12 dragonyosból, 2 lovasfutárból, egy adjutánsból, 3 katonából, 2 kádármesterből, egy papból, egy sekrestyésből és 9 személyes szolgából. Velük együtt Grigorij Szavvics Szkovoroda érkezett meg, a későbbi korszak nagyhatású ukrán és orosz filozófusa és humanistája, aki a tokaji görög-orosz pravoszláv deszkakápolna kántorként szolgált. G.Sz.Szkovoroda a híres Sárospataki Református Kollégium patinás falai között is megfordult, hogy előadásokat hallgasson filozófiáról és természettudományokról, valamint az akkori Nagy Könyvtárában is dolgozhasson. A helyi szabad szőlőművelő munkások szívesen szegődtek el a jól fizető cári komisszárok alkalmazásába, akiket nagy elismerés övezett egész Hegyalján az általuk fizetett tisztességes béreknek köszönhetően. A lakosság és a bizottság viszonyát mi sem jellemzi jobban, hogy a zempléni római katolikus, görög katolikus és református egyházak egykorú anyakönyvei szerint az oroszok több alkalommal vállalták a magyar szőlőgazdák gyermekeinek keresztszülői szerepét és emellett esetenként magyar családokba házasodtak. Az esetlegesen felmerülő vitás jogi és gazdasági kérdésekben az orosz komisszár szava döntőnek bizonyult a helybeliek számára, hiszen személyében egy elfogulatlan és végtelenül becsületes embert ismerhettek meg.

A legjobban értékelhető adatokat I. Erzsébet császárnő 1745. április 6-i ukáza szolgáltatja, ami részletes instrukciókból állt az akkorra már tábornokká előléptetett F.Sz.Visnyevszkij számára, aki ebben az időszakban meghatározó szerepet játszott az orosz történelemben és a két császári udvar diplomáciai és gazdasági együttműködéseiben. 1749. november 20-án, a fent említett ukáza értelmében, a tábornok halála után fia, Gavriil Fjodorovics ezredesi rangban vette át a bizottság irányítását, aki már előzőleg éveken keresztül az apja mellett tanulta a szőlőtermesztést, valamint a bor vásárlásának és szállításának módjait. Vele együtt elindultak Kijevből Tokajba: egy pópa, 2 dragonyos, 2 lovasfutár, 2 írnok és 13 személyes szolga – összesen 19 ember. 1750. július 6-án még egy kabinetfutár és 3 dragonyos csatlakozott hozzájuk.

El kell ismerni, hogy a Zemplén vármegyei hatóságok egyre irigyebben szemlélték az orosz borkereskedés sikerességét és a bizottság által bérelt házak és szőlőterületek miatt hosszas koncepciós pereket indítottak az Aranybullára hivatkozva. Az állandósult jogi támadások miatt Gavriil Fjodorovics Visnyevszkij ezredes Tokaj elhagyására kényszerült 1753. júliusában, akinek az utódja a széleskörű külpolitikai tapasztalatokkal rendelkező Nyikoláj Zsolobov őrnagy lett és így bizonyos időre sikerült lecsillapítani a helyi hatóságok ellenszenvét. Ehhez nagymértékben járult hozzá az a tény, miszerint I. Erzsébet és Mária Terézia katonai szövetségesek lettek az eközben kirobbanó hétéves háborúban. A politikai barátság jeléül 600 palack tokaji aszút küldött a magyar királynő az orosz császárnőnek.

I. Erzsébet halála után III. Péter miatt a két birodalom szövetséges viszonya megromlott, ami Nyikoláj Zsolobov őrnagy Tokajból való kiutasításához vezetett. II. Katalinnak köszönhetően később rendeződtek a diplomáciai kapcsolatok a bécsi és a szentpétervári udvar között. 1763 nyarán Anton Rárog őrnagy kapta meg az udvari komisszár posztját és nem sokkal később elődjeihez hasonló helyzetbe került a vármegyével folytatódó jogi viták következtében. A folyamatos jogi csatározások ellenére azonban mégis sikerült fellendítenie Hegyalja borkereskedelmét a haláláig itt töltött tizenkét év alatt. 1775. december 20-án temették el a tokaji görög katolikus templom mellé, három pópa közreműködésével, a D’Alton-ezred Tokajban állomásozó zászlóaljának háromszoros díszsortüze mellett.

Szavva Gorev kapitány lett Anton Rárog őrnagy halála után az utolsó komisszár a bizottság 1798-as felszámolásáig. A kapitány elődjeinél sokkal szorosabb kapcsolatba került Hegyalja népével, hiszen itt nősült meg: felesége egy mádi református családból származott. Házasságukból két fiú és egy lánygyermek született. Sajnos, ekkorra már a komisszió száma csupán három katonára csökkent és 1798. január 23-án I. Pál cári intézkedése értelmében megszüntették a Magyar Borok Bizottságának működését.

A komisszió állandósult jogi csatározások miatti kényszerű felszámolása elsősorban az egyszerű helyi kisgazdákat érintette katasztrofálisan, hiszen a tőkeerős felvevőpiacok hiányában a régiónk „a saját borába fulladt”. Furcsa módon a helyzet kísértetiesen hasonlít a mai állapotokhoz, pedig a kiváló termékeny vulkanikus talaj, az egyedülálló mikroklíma, a hegyaljai ember évszázados szőlőművelési tapasztalata és a rendkívüli jó lelki alkata manapság is bőséges jólétet garantálhatna több ezer helyi borász családnak. Végezetül megemlíteném, hogy talán egy tokaji emléktábla közös avatásával méltó emléket állíthatnánk a Hegyaljához példamutatóan hűséges Magyar Borok Bizottságának komisszárjainak és nem utolsósorban Fjodor Sztyepánovics Visnyevszkij tábornoknak, akinek idetelepedésének 280. évfordulója lesz jövőre.