A két irigy medvebocs

(magyar népmese)

Az üveghegyen innen, a selyemréten túl volt egy rengeteg erdő. Ebben az erdőben, annak is a kellős közepén élt egyszer egy öreg medve. Ennek az öreg medvének volt két fia. Ezek egyszer elhatározták, hogy elmennek világgá szerencsét próbálni. Odaálltak anyjuk elé, elbúcsúztak tőle illendően. Az öreg medve megölelte fiait. Lelkükre kötötte, hogy soha el ne hagyják egymást.

Azzal nekicammogtak az erdőirtásnak, onnan meg a szántóföldeknek. Mentek, mendegéltek. Egyszer azonban elfogyott az ennivalójuk.

Szomorúan kullogtak egymás mellett.

– Hej, de ehetném, testvér! – szól a fiatalabb.

– Én is! – lógatta buksi fejét a másik.

Amint mentek, mendegéltek, nagy kerek sajtot találtak, de nem tudtak megosztozni rajta, nem tudták elosztani igazságosan. Irigyen civakodtak, huzakodtak, morogtak, amikor közibük toppant a róka.

– Min vitatkoztok, medve komák? – kérdezte a Ravaszdi.

Elmondták.

– Sebaj! Majd elosztom én igazságosan!

– Jó lesz biz az, jó lesz! – hagyták helyben a dörmögők.

Azzal fogta a róka a sajtot, eltörte kétfelé. Úgy intézte, hogy az egyik szemlátomást nagyobb legyen a másiknál.

Fölmordult egyszerre mindegyik mackó:

– Ez nagyobb!

– Csak lassan, mackók! Türelem!

Azzal jó darabot leharapott a nagyobbik feléből. Most meg a kisebb lett nagyobb.

– Így sem jó! – békétlenkedtek a mackók.

– Ugyan, ne türelmetlenkedjetek már! Értem én a magam mesterségét!

Le is harapott a nagyobbik darabból egy jókora falatot. Most megint az lett a kisebb.

Így ment az osztozkodás addig, míg a róka alaposan jól nem lakott. A két medvebocsnak alig-alig maradt a sajtból, mikorra egyforma lett a két darab.

Na, jó étvágyat, medvebocsok! – mosolygott a róka, és faképnél hagyta őket.

*******************************

Ebéd után elmeséltem Sándornak, hogy mit keresek.

– Bocsáss meg, Guruljborsócska, de biztosan tudod te is, hogy a páfránynak nincs virága.

– Tudom. De az én Meseországomban hisznek benne, hogy néha, nagyon ritkán, mégis virágzik a páfrány. És akkor megtörténik a csoda. Te hiszel a csodákban?

– Hiszek. Abban is hiszek, hogy megtalálod azt a virágot. Vagy még valami jobbat. Neked biztosan szerencséd lesz!

Ukrajnai vándorlásom során kincsekre ugyan még nem akadtam, de hangulatom az eddigi találkozások és ismeretségek folytán kitűnő volt.

Történt egyszer, hogy a hideg őszi esőben teljesen bőrig áztam. Éppen csak hogy beértem a városba, ahol midenfelé szép nagy házakat láttam. Az egyikbe bekopogtam. Egy barátságos asszony nyitott ajtót, és azonnal beljebb tessékelt. A kályhába nem gyújtott be, száraz ruhát azonban adott, és hozott egy takarót is. Egy korombeli fiú lépett a szobába. Kezet nyújtottam neki:

– Guruljborsócskának hívnak.

– Engem meg Dávidnak. Messziről jössz-e, Guruljborsócska?

– Igen. Messziről jövök, és már régen vándorolok. Kincset keresek.

Dávid megkért, hogy meséljek neki a kincskeresésről, de a fiú anyja félbeszakította beszámolómat, és vacsorázni hívott bennünket. A család nagy volt és zajos, a vacsora nagyon ízletes, de valamiért hideg volt. Megkérdeztem Dávidtól, miért nem gyújtottak be a kályhába, miért hideg az étel, és milyen finomságot ettünk kenyér helyett.

– Pászkát ettünk. A tűzhelybe pedig ma nem szabad begyújtani, mert szombat van, és a zsidó hagyományok szerint ezen a napon semmit sem szabad dolgozni.

– Ne haragudj, én ezt nem tudtam. Mesélj nekem erről bővebben, légy szíves.

– Miért is ne? Elmondok neked egy mesét. Hallgasd!

*******************************