Az állatok írása

(román népmese)

Valamikor, réges-régen, az állatok is ember módra szerettek volna élni, saját törvényekkel rendelkezni, hogy eldönthessék, kik a vezetők és kik az alattvalók. Így aztán kértek egy olyan írást, amelybe mindez le van írva. Adott is nekik Isten egy ilyen írást, átadta a farkasnak, és egyben kinevezte őt az állatok uralkodójának.

A farkas azonban kételkedni kezdett megában: hogyan is tudna ő, egy erdőlakó, megőrizni egy ilyen fontos iratot? Az erdőben bármi megtörténhet. „Odaadom inkább a kutyának, ő mégiscsak a faluban él, a ház mellett. Így nagyobb biztonságban lesz” – gondolta a farkas, és átadta az írást a kutyának.

Csakhogy a kutya sem akarta őrizgetni. „Még valami baj érhetné – gondolta –, hiszen én mégiscsak udvaron élek, kint a szabadban. Odaadom én az írást a macskának, ő mégiscsak a házban él, az emberek közelében. Jobb is, biztonságosabb is lesz így.” És átadta az írást a macskának.

A macska magához vette az iratot, ami még rendben lett volna, csakhogy volt egy kis baj: néhány semmirekellő kölyök élni sem hagyta szegényt, állandóan űzte-hajszolta. Egyszer úgy sarokba szorították, hogy nem volt már hova menekülnie, nekirugaszkodott hát, hogy átugorjon az útját elzáró tűz fölött. Ebben a pillanatban az írás a tűzbe pottyant, ugyanis a macska a farka alatt őrizgette. Az írás természetesen elégett.

Ez időtől fogva kergeti a farkas a kutyát, a kutya meg a macskát. A kutya ezt vakogja:

– Add vissza az írást! Add vissza az írást!

A macska pedig szőrét felborzolva, felfújt képpel mondogatja:

– Hát az elégett! Hát az elégett!

****************************

Tetszett nekem Ionel meséje. Megköszöntem neki, és vissza akartam adni a sípot, de ő elhárította:

– Szépen játszol rajta, Guruljborsócska. Legyen a tied. Hadd legyen ez az én ajándékom. Ha elszomorodsz, vagy eszedbe jutok, szólaltasd meg. Nem valószínű, hogy meghallanám, de a zenétől nyomban megkönnyebbül a lelked.

Férfiasan kezet ráztunk, s én elindultam szerencsét próbálni.

Sok vándorlás után elértem a tengert, amelynek partján egy fiúval találkoztam, aki elmélyülten olvasott egy könyvet.

– Adjon Isten, testvér! Én Guruljborsócska vagyok, hát téged hogy hívnak?

– Hrisztónak. Fogadj Isten, Guruljborsócska.

– Nagyon érdekes lehet, amit olvasol, Hriszto, hisz meg sem hallottad a lépteimet.

– Mesét olvasok.

– Óvatosan kezembe vettem a felém nyújtott könyvet, bele akartam olvasni, de nem tudtam.

– Hriszto, milyen nyelven íródtak ezek a mesék?

– Bolgárul. Képzeld, Guruljborsócska, ezek a mesék több mint 200 évvel ezelőtt születtek.

– Olvass fel egyet belőle!

– Miért olvasnék? Inkább elmondok neked egyet, amelyet még a nagyapámtól hallottam.

*****************************

A szőlősgazda és a kígyó

(bolgár népmese)

Egy embernek szép szőlőskertje volt. A szőlőskert mellett volt egy kőrakás, amely alatt egy nagy kígyó tanyázott. Egyszer a szőlősgazda meglátta a kígyót, és elhatározta, hogy jót tesz vele. Fogott egy csupor friss tejet, odavitte, letette a kőrakás mellé, és egy kissé félreállva kíváncsian várta, mi lesz. A kígyó előbújt, megitta a tejet, és egy aranypénzt tett a csuporba. A gazda felvette a csuprát az aranypénzzel együtt s odébbállt. Attól fogva minden reggel odavitte a tejet a kígyónak, és mindig egy-egy aranypénzt kapott érte. Évekig tartott közöttük a barátság.

Egyszer a gazda magával vitte a fiát, a majdani szőlősgazdát, és mesélt neki a kígyóról, meg arról, hogyan táplálta tejjel. A fiú is hordani kezdte neki a tejet, és gyűjtögette az aranyakat. Egyszer aztán azt gondolta: „Az alatt a kőrakás alatt sok aranypénznek kell lennie, jobb lesz megölni a kígyót, széttúrni a kőrakást és megszerezni az aranyat, mintsem hogy nap mint nap tejjel tápláljam.”

Ezt gondolván botot vett a kezébe, és úgy vitte a tejet a kígyónak. Amint a kígyó kiitta a tejet, a fiú nekihuzakodott, és teljes erejéből lesújtott rá. Megölni azonban nem tudta, csupán a farkából csapott le egy darabot. Megmérgeskedett a kígyó, és megmarta a fiút. A fiú úgy felpuffadt, hogy alig bírt hazavánszorogni. Az apja megkérdezte tőle, mi történt. A fiú mindent elmondott úgy, ahogyan történt, és néhány nap múlva meghalt.

Évek múltán egyszer a szőlősgazda odatévedt ugyanahhoz a kőrakáshoz. Előbújt a kígyó is. A szőlősgazda így szólt hozzá:

– Legyünk újra barátok, akárcsak régen.

A kígyó így válaszolt:

– Jó ember, nem lehet megújítani a régi barátságot. Amíg a te szemed előtt a fiad sírja lebeg, én pedig levágott farkamra gondolok, nem lehetünk barátok. Mielőtt tennél valamit, számolj a következményekkel.

******************************

– Bölcs a te meséd.

– Minden mese ilyen. Gondolj bele, Guruljborsócska, hány meg hány ember meséli el egy és ugyanazt a mesét! És mindenki változtat rajta valamit. Mindenki beleszövi a maga élettapasztalatából leszűrhető tanulságokat, és ily módon részt vesz a mese megalkotásában. A mese időtlen idők óta a népi bölcsesség kincsestára.

Hrisztónak is elmondtam, miért járom az országot. Ő pedig búcsúzóul megajándékozott a besszarábiai bolgárok mesegyűjteményével.

Egyik este, amikor a páfrány keresésére indultam, egy kisebb tüzet láttam, amelynél egy velem egykorú fiú ült.

– Jó estét! Odaengednél-e egy kicsit a tűz mellé?

– Neked is jó estét, vándor! Foglalj helyet. Hogy hívnak?

– Guruljborsócskának. Hát téged?

– Iváncsunak. Messzire mégy?

A tűzben halkan pattogtak a száraz gallyak. Nem messze lágyan csapódtak a partnak a tenger hullámai. Elmeséltem Iváncsunak, ki vagyok, hogyan küzdöttem meg a sárkánnyal, hogy szabadítottam ki bátyáimat és nénémet, meg hogy mi járatban vagyok. A fiú figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:

– Rólam is van egy mese.

******************************