A jó iváncsu

(gagauz mese)

Elindult három fiútestvér a nagyvilágba szerencsét próbálni. Sokáig mentek, mendegéltek, egyszer csak szembe jött velük egy ismeretlen öregapó.

– Hova mentek, gyermekeim?

Iváncsu, a legfiatalabb testvér azt mondja:

– Megyünk, apó, amerre a szemünk lát, szerencsét próbálni. Csak valahogy sehogyan sem sikerül.

– Jó dolgot sütöttetek ki. De a szerencse nem pottyan az ember ölébe – válaszolja az öreg. – Te például mit kívánnál? – kérdi a legidősebb testvértől.

– Hát azt, hogy ez a varjúsereg, amelyik most körülöttünk ül, változzon juhnyájjá, és akkor minden járókelőt juhsajttal és bárányhússal látnék el – válaszolta a legidősebb testvér.

Elmosolyodott az öregapó, és azt mondta:

– Miért is ne, ez nem lehetetlen.

Alighogy ezt kimondta, az összes varjú báránnyá változott... Az idősebbik testvér a juhokkal maradt, a másik kettő pedig az öreggel együtt tovább ment. Egy gyors folyóhoz érve azt mondja a középső testvér:

– Ha lenne itt egy vízimalmom, minden járókelőt fehér kenyérrel etetnék.

Megint csak mosolygott az öreg:

– Ez is lehetséges.

Rögtön ott termett a folyó partján egy malom. A középső testvér ott maradt, a legkisebb pedig az öreggel együtt tovább ment. Sokáig mentek, mendegéltek. Végül az öreg megkérdezi a fiútól:

– Mi az, hogy te semmit sem kérsz?

– Én öregapó, szeretnék megnősülni – válaszolt Iváncsu. – Csakhogy én olyan feleséget szeretnék, akinek a szíve pontosan olyan, mint az enyém.

Elgondolkodott az öreg:

– Van ilyen lány a világon.

Épp egy faluba értek, megtalálták a keresett lány szüleit, és az öreg azt mondta nekik:

– Adjátok hozzá a lányotokat ehhez a legényhez – mutatott Iváncsura.

– Nos, hozzáadjuk, de először tegyünk próbát, boldogok lesznek-e egymással. Ott, azokban az üstökben kakasok meg pulykák főnek. Ha a kakasok kirepülnek az üstből és nótára gyújtanak, a pulykák pedig odamennek az asztalhoz morzsát csipegetni, legyen kívánságotok szerint.

Még végére sem ért a mondanivalójának, amikor a kakasok kiröppentek az üstből, és nótára gyújtottak, a pulykák pedig az asztalhoz iramodtak, és csipegetni kezdték a morzsákat.

– Úgy látszik, valóban boldogok lesznek – mondták.

Búcsút vett az öreg a fiataloktól, és ment tovább a maga útján.

Egy jó idő múlva az öreg elhatározta, hogy meglátogatja a testvéreket. Amikor odaér a vízimalomhoz, látja, hogy szorgalmasan dolgoznak. Azt mondja az öreg a középső testvérnek:

– Szánj meg, fiacskám, és adj egy darab kenyeret. Megéheztem, és nagyon elfáradtam.

Az pedig így felelt:

– Sok hozzád hasonló dologkerülő csavarog errefelé. Ha én mindegyiket megetetném, már rég nem lenne semmim!

Ránéz az apó, és mondja:

– Hát ez is megtörténhet.

Hirtelen vihar kerekedett, a malom a víz alá süllyedt, s többé nem látta senki.

Az apó továbbment. Látja a legelésző juhnyájat és az idősebbik testvért, amint urasan jár-kel, és szidja a pásztorokat. Odamegy hozzá az öreg, és azt mondja:

– Légy irgalmas, fiacskám, adj egy darabka juhsajtot. Nagyon elfáradtam. Éhes is vagyok.

Haragra lobbant az idősebbik fiú:

– Sok ilyen koldus tekereg errefelé. Ha mindenkinek adok egy darabot, nekem semmi sem marad.

Ránéz az öreg, és mondja:

– Ez is megtörténhet.

Alighogy ezt kimondta, mind varjakká változtak a juhok, és elrepültek.

Elment az öreg a legfiatalabb testvérhez is, és betegnek tettette magát. Kijött a házból Iváncsu és fiatal felesége, bevezették apót a tisztaszobába, megetették, és puha ágyba fektették.

Megölelte Iváncsut az öreg, és azt mondja neki:

– Jó ember vagy te, Iváncsu. Jólelkű. Élj boldogan és elégedetten.

Intett egyet balkezével – hullott az ezüst a ruhája ujjából; intett a jobbal – folyamként ömlött az arany.

– Éljetek békességben, jó emberek – mondta, és eltűnt.

Ennyi a történet. S hogy sok igazság van-e benne, ki tudja. De ha már az emberek beszélnek róla, akkor mégiscsak van benne valami igazság.

*******************************

– A történet szép, de te nem Meseországból való vagy.

– Valóban, Guruljborsócska. Én csak névrokona vagyok a mesebeli Iváncsunak.

– A te neved nem ukrán név. Megpróbálom kitalálni, ki vagy: moldován vagy bolgár, igaz?

– Nem – derült Ivancsu. – Sok közös vonás van népem s e két nép között, de én gagauz vagyok. Mi azok leszármazottai vagyunk, akik Bulgáriából költöztek ide. Őseink Moldáviában és Ukrajnában telepedtek le.

A napocska már lemenőben volt, nekem pedig folytatnom kellett a kincs keresését. Iváncsu vizet loccsantott a tűzre, majd feltekerte és felém nyújtotta azt a kis szőnyeget, amelyen ült:

– Legyen a tied, hogy ne kelljen a hideg földön ülnöd. Vékony ugyan, de jó meleg. A szőnyegszövés ősi, hagyományos népi mesterségünk. Ehhez nagyon értünk. Használd egészséggel! Járj szerencsével!

Nappal, amint sétálgattam a békés és meleg tengerparton, hirtelen megtorpantam egy bogyókkal teli bokor előtt, amely teljesen ismeretlen volt számomra. Nagyon szerettem volna megízlelni a kívánatos bogyót, de nem tudhattam, nem mérgező-e. Még nálunk, Meseországban sem volt szabad ismeretlen bogyókat és gyümölcsöket enni.

– Ne félj, kóstold csak meg! – hallatszott annak a fiúnak a csengő hangja, aki kezét vidáman lóbálva felém tartott. – Ez som. Nagyon finom bogyó.

– Guruljborsócska vagyok – mutatkoztam be kezet nyújtva.

– Iszmail – szorította meg kezemet a fiú.

Azonnal Csekélységnek tűnik összebarátkoztunk Iszmaillal, aki mosolygós és szívélyes volt. Tengerparti sétánk után versenyt úsztunk, majd a fiú meghívott vendégségbe, bemutatott szüleinek és testvéreinek, akik összesen nyolcan voltak. Ebédre különleges és finom ételeket ettünk, amilyeneket én még sohasem kóstoltam. Csak újdonsült barátom apja jegyezte meg restelkedve, amikor az asztalra nézett:

– Megfeledkeztetek a sóról.

– Annyira fontos ez? – kérdezte Iszmail. – Csekélységnek tűnik...

A házigazda megcsóválta a fejét:

– Elmondok én nektek, fiúk, egy mesét...

*****************************