Az aranykacsa

(lengyel népmese)

Réges-régen, mikor még Varsó nem volt Lengyelország fővárosa, hanem csak a Mazoweczki fejedelmek erődítménye, élt ott egy Jászko nevű suszterinas. Bátor legény volt, és szerette a kalandokat. Mivel az erszénye lapos volt, gyakran törte azon a fejét, hogyan tölthetné meg becsületes úton. Keringett akkoriban egy legenda arról, hogy van a Mazoweczki fejedelmek régi vára alatt egy tavacska. Ebben a tóban úszkál egy aranykacsa. Ez a kacsa nem más, mint a vár egykori úrnője. Az úrnő nagyon mohó és fukar volt, amíg élt, most pedig a föld alatt lakik, és őrzi kincseit. Mondogatták azt is, hogy annak a bátor embernek adja mesés gazdagságát, aki leereszkedik a föld alá, és megtalálja a tavat. Egyszer aztán Jászko elhatározta, hogy kipróbálja a szerencséjét.

A szerencse rámosolygott a bátor suszterinasra, megtalálta a tavat, és benne az aranykacsát. A kacsa odaúszott a parthoz, és emberi nyelven így szólt:

– Bátor lehetsz, legény, ha ide mertél jönni. Ezért jutalmat érdemelsz. De hogy megkapd a kincset, nemcsak bátornak kell lenned, hanem keményszívűnek is. Mert aki lágyszívű, nagyon hamar elveszíti a kincset. Így hát, mielőtt előadnám kincseimet, ki kell állnod még egy próbát. Itt van száz tallér. Magadra kell költened az összest egy nap alatt. Ha csak egy fillért is másra költesz, semmit sem kapsz a kincsből.

Egész nap költögette Jászko a pénzt a súlyos erszényből. Felöltözött szépen a legelőkelőbb ruhákba. A legdrágább vendéglőben ebédelt, a legválogatottabb ételeket és italokat rendelte magának. Megnézte a zsonglőrök és a bűvészek mutatványát a téren, busásan megfizetvén a legelőkelőbb helyet. Mindenféle szükséges és szükségtelen holmit vásárolt magának, de még mindig maradt pénze...

Töprengve álldogállt Jászko, amikor egyszer csak odament hozzá egy ősz, görnyedt hátú öregember, és alamizsnát kért:

– Segíts az öregen, szép úrfi...

Jó szíve volt Jászkónak, és gondolkodás nélkül egy aranytallért nyomott a markába.

Abban a pillanatban meghallotta az aranykacsa szigorú és haragos hangját:

– Nem tartottad meg az egyezséget, megsajnáltad a nyomorultat! Nagyon érzékeny a te szíved ahhoz, hogy megörököld az én kincseimet. Ne próbálj még egyszer leereszkedni a föld alá, mert ott halál vár rád!

Rántott egyet a vállán Jászko, és elmosolyodott:

– Nem kell nekem olyan gazdagság, amit nem fordíthatok mások javára.

Jászko vidáman, fütyörészve ment haza. Az aranytallérokon vásárolt szép ruhákat a ruhásládába rejtette. Magára öltötte régi gúnyáját. Attól fogva Jászko úgy élt, mint régen. De mivel dolgos, jó fiú volt, mellé szegődött a szerencse. Nemsokára mesterlegény lett belőle, és saját műhelyt nyitott. Sohasem vágyakozott az elveszített kincsek után.

****************************

– Meg kell találnod a kincset, és át kell adnod az embereknek – jegyezte meg Waclaw.

– Még szerencse, hogy az én kincsemet a páfrány virága őrzi, nem pedig egy telhetetlen kacsa.

– Az egyik osztálytársnőm mesélte, hogy egyszer álmában látta a páfrány virágát. Le is rajzolta. Menjünk el hozzá, megnézed a rajzait. Lehet, hogy még hasznodra válik.

Waclaw barátnője, Johanna, nemcsak megmutatta a rajzait, de néhányat nekem is ajándékozott belőlük, hogy egyből felismerhessem a varázslatos virágot. Elbúcsúzván barátaimtól tovább indultam.

A sors hamarosan összehozott Sándorral. Nekem nagyon megtetszett a neve, mert különlegesnek és szépnek tűnt.

– Ezt a nevet Petőfi Sándor magyar költő iránti tiszteletből adták nekem. Nagyon büszke vagyok erre. A legény elővett egy újságot, és megmutatta az utolsó oldalát. – Nézd, újságunk legújabb száma közli a költő néhány versét. Felolvassam?

Nagyon érdekes volt számomra. Sándor olvasta a verseket, én pedig hallgattam az ismeretlen, különös nyelvet.

– Tetszik? – kérdezte Sándor.

– Igen, nagyon. De azt is szeretném tudni, miről szól a vers. Fordítsd le nekem, légy szíves.

Amíg a város utcáit jártuk, barátom lefordította nekem a vers tartalmát, beszélt az újságról, amit a kezében tartott, és az ukrajnai magyar iskolákról meg főiskolákról. Kiderült, hogy a magyarok még a régmúlt időkben, a kilencedik században telepedtek le a mai Ukrajna területén. Mennyi idő telt el azóta, mennyi közös vonás jelent meg népeink életében, milyen érdekes is a mi történelmünk!

Amikor egy vendéglő mellett haladtunk el, Sándor azt javasolta, hogy menjünk be, és kóstoljuk meg a magyar ételeket. Természetesen beleegyeztem. Amíg az ételre vártunk, megkértem a barátomat, hogy mondjon el nekem egy magyar népmesét. Nagyon érdekelt, milyen meséket alkottak a magyarok.

– Hát ha már az ebédre várunk, szóljon a mese is az evésről – mosolyodott el Sándor.

***************************