- •Egy nagy család meséi Kedves barátom!
- •Üdvözöllek benneteket, barátaim!
- •Nyávogi úr
- •Hópelyhecske
- •Az elvesztett szó
- •Az aranykacsa
- •A két irigy medvebocs
- •A hiányzó fűszer
- •A szakács és a király
- •Az állatok írása
- •A szőlősgazda és a kígyó
- •A jó iváncsu
- •Egy kanál só
- •A madarakat hímző lány
- •Hogyan tanította meg a számadó juhász az urakat enni
Egy kanál só
(krími tatár népmese)
Volt egyszer egy padisah s annak három lánya. Az uralkodó a legkisebbet szerette a legjobban, aki szeleburdi, vidám és talpraesett volt. Egyszer a padisah megkérdezte a lányaitól, hogyan szeretik őt.
– Én a világon mindennél jobban szeretlek – mondta a legidősebb lány.
– Nekem te vagy a legdrágább a világon! – válaszolta a középső.
– Jobban szeretlek, apám, mint egy kanál sót! – szólt a legkisebbik.
Nagyon megsértődött és megharagudott a padisah, amikor meghallotta legkedvesebb lánya válaszát. Magához hívatta a fővezírt és megparancsolta neki:
– Aki holnap reggel elsőként lépi át a palota küszöbét, ahhoz adom feleségül a legkisebbik lányomat.
Másnap reggel a palota kapujában megjelent egy szegény legény, tarisznyával a vállán. Elmondták neki, hogyan rendelkezett a padisah, és bárhogyan ellenkezett a legkisebbik lány, férjhez kellett mennie a szegény legényhez, majd kiűzték őket a palotából.
A szegény legény hazavitte fiatal feleségét omladozó házába, elé tett egy csupor vizet, és száraz kenyérrel kínálta. Ám a fiatalasszony nem esett kétségbe. Elővette zsebéből az erszényét, és mondta a férjének, hogy vegyen neki a piacon egy szövőszéket, pamutot és festéket.
Egy hónap múlva a legény egy csodálatosan szép szőnyeget vitt a piacra, amit ifjú felesége szőtt, és egy erszény aranyat kapott érte. Egy kis idő múlva a fiatalok házat építettek, és született egy kisfiuk, aki a padisah nevét kapta.
Amikor a kisfiú felnőtt, az anyja elküldte a palotába a nagyapjához. Az uralkodó örömmel fogadta az unokáját, és nagyon megszerette őt. Egyszer a kisfiú megkérdezte tőle, miért nem látogat el soha hozzájuk.
– Azért, mert nem tudtok úgy fogadni engem, ahogyan egy padisahot illik. Hiszen én nem mehetek hozzátok egyedül. Velem jönnek vezírjeim, udvaroncaim, testőreim...
A kisfiú mindenről beszámolt az anyjának. Az anyja meg azt mondja neki:
– Eredj, mondd meg a nagyapádnak, hogy akármilyen nagyszámú kísérettel jön, mindenkit kellő tisztelettel fogadok és illendően megvendégelek.
Az uralkodó nagyon megörült a válasznak, és megparancsolta a fővezírnek, hogy készülődjön, mert látogatóba mennek a legkisebbik lányához.
A legkisebbik lány negyven fogásból álló ebéddel várta vendégeit. Harminckilencet megsózott, a negyvenedikbe pedig, amelyet az apjának készített, nem tett sót.
A padisah nagyon örült a lányával való találkozásnak. A lány a legelőkelőbb helyre ültette az apját, és a legfinomabb ételt tette elé. Az uralkodó belekóstolt, és csodálkozva nézett a lányára.
– Azért hívtál meg vendégségbe, hogy újra megszégyeníts? – kérdezte sértődötten.
– Miért beszél így, apámuram? – csodálkozott a lány. – Hát hogyan szégyeníthetném meg azt az embert, aki nekem a legdrágább a világon! Csak azt szerettem volna, hogy belássa, milyen drága is lehet egy kanál só.
Az öreg uralkodó megértette, hogy egykor ok nélkül bántotta meg legkedvesebb lányát, mivel nem fogta fel a lánya által mondottak mélyebb értelmét. A padisah bocsánatot kért tőle, országra szóló lakomát csapott, és legkisebbik lányának fiát tette meg örökösévé.
***************************
Nagyon tetszett nekem a mese, csak nem mindent értettem belőle. Ebéd után elhatároztam, hogy kikérdezem Iszmailt.
– Hogy ki a padisah? – kérdezett vissza. – Olyan, mint a király vagy a császár, csak a közel-keleti országokban így nevezik őket.
– A vezír meg olyan lehet, mint egy mai miniszter, igaz?
– Körülbelül.
– Iszmail – szóltam barátomhoz, amikor ismét együtt sétáltunk a tenger partján –, Ukrajnában vándorolva sok különböző nemzetiségű emberrel találkoztam, hát te és néped milyen nemzetiségűek vagytok?
– Mi krími tatárok vagyunk.
– Mesélj a népedről!
– Mi, krími tatárok, Guruljborsócska, ősidők óta a Krímen élünk. Sok nélkülözésen és megpróbáltatáson ment keresztül az én népem, de erősen hisszük, hogy végül minden rendben lesz. – Iszmail szomorúan nézett rám. –Lehet, hogy a te virágod segítségünkre lesz?
– Lehet, de én úgy gondolom, hogy leginkább a barátság, a tisztelet és az egyetértés az, ami segíthet.
– Igazad van, Guruljborsócska. Most jut eszembe, szeretnélek megismertetni a barátommal, a görög Konstantinnal. Itt lakik a közelben a családjával, menjünk el hozzájuk.
****************************
Konstantin családja barátságosan fogadott bennünket. Megkérdeztem új barátomtól:
– Hogyan ismerkedtél meg Iszmaillal?
– Ugyanabba az iskolába járunk. Egyébként, Guruljborsócska, népeink már a ősidők óta együtt éltek a Krímen. Csak aztán jött egy áttelepítés az Azovi-tenger mellé, később pedig már a teljes kitelepítés. Őseinknek sok nehézséget kellett leküzdeniük, hogy megőrizhessék kultúrájukat és hagyományaikat. Hát te mit keresel a nagyvilágban?
Meséltem Konstantinnak a kincsről. Iszmail elmosolyodott:
– Tudod, Guruljborsócska nemcsak a virágot keresi, hanem meséket is gyűjt. Mondj el te is egyet.
– Mesét? – gondolkodott el Konstantin. – Hallgasd meg ezt a nagyon régi mesét, amit még a nagyanyámtól hallottam gyermekkoromban.
*****************************