Az elvesztett szó

(belorusz népmese)

Egyszer egy legény elhatározta, hogy megházasodik. Egy távoli faluból hozott magának feleséget. Éldegéltek együtt egy kis ideig, amikor egyszer azt mondja az asszony a férjének:

– Elmehetnél, Ivánko, meglátogatni az anyámat.

Ivánko befogta a lovat a szekérbe, és elindult.

Jól fogadta az anyósa. Krumplit, savanyított gombát, halas pirogot tett elé az asztalra. Majd valami olyat töltött a tálba, amilyet a vő még sohasem evett. Savanykás is volt, meg édes is, nem sűrű, de nem is híg, nem volt hideg, de forró sem. Finom volt, no! Ette a vő, csak ette. Két tállal is elfogyasztott belőle. Kérdi aztán az anyósát:

– Mi ez, amit főzött nekem?

– Zabos kiszel! Talán nem ismered?

– De nem ám! Hát az én Párászkám tud-e ilyet főzni?

– Már miért ne tudna? Tud bizony!

Vendégeskedett még egy kis ideig Ivánko az anyósánál, majd haza indult. Az úton egyre csak ezt hajtogatta: „kiszel, kiszel, kiszel…”

Egyszer csak jön szembe vele egy ember. Köszönnek egymásnak. Amint kimondja Ivánko, hogy „jó napot”, azon nyomban elfelejti a szót. Sehogy sem tudott visszaemlékezni rá. Megvakarta a fejét, és visszafordult. Még jó, hogy nem jutott túl messzire. Az anyóshoz érve azt kérdezi:

– Hogy is nevezik azt az ételt, amivel megkínált engem?

– Kiszel, zabos kiszel!

Ivánko lekapta a sapkáját és háromszor beledörmögte: „Kiszel! Kiszel! Kiszel!”. Majd visszatette a fejére, és így szólt:

– Most aztán el nem felejtem!

Már félúton járt hazafelé, amikor szembe jött vele egy úr. Félreállt egy nagy pocsolyába, hogy szabaddá tegye az utat az úrnak, a sapkáját pedig, ahogy illik, lekapta a fejéről. Egyszer csak felkiált:

– Jaj, elvesztettem! Jaj, elvesztettem!

– Mit vesztettél el? – kérdi az úr.

Ivánko majd elsírta magát:

– Olyan dolgot vesztettem el, amit semmi pénzért nem kaphatok meg!

– Keressük együtt, – mondja az úr, – én majd segítek neked!

Feltűrték az ingük ujját, és keresni kezdték a pocsolyában az elvesztett dolgot. Az úr óvatosan keresgélt, hogy be ne piszkítsa a kezét. Ivánko viszont könyékig nyúlt a pocsolyába, hogy végigtapogathassa az alját.

– Mit csinálsz? – kérdi az úr. – Így tán megleled? Felkavartad az egész sarat. Nem is pocsolya ez már, hanem kiszel!

Nagyot kiáltott erre Ivánko:

– Köszönöm, uram! Megtaláltad, amit elvesztettem!

Azzal felkapott a szekérre, és a lovak közé csapott. Az úr meg széttárt karral ott maradt az út szélén. Majd megcsóválta a fejét, és folytatta az útját.

Ivánko közben hazaért. Szalad a felesége kaput nyitni, ő pedig már a szekérről kiáltja:

– Paraszka! Tudsz-e kiszelt főzni?

– Tudok hát!

– Akkor szaladj, és főzzél! Mert még újra el találom felejteni, hogy minek is hívják.

Főzött is Paraszka kiszelt, vendégeket hívtak, mindenkit jóltartottak. Attól fogva abban a faluban is tudnak kiszelt főzni.

**************************

– Neked nincs ilyen kiszeled, Jánko? Hogy őszinte legyek, megéheztem.

– Kiszelem az nincs, de lapcsánkával megkínállak. Te pedig elmeséled nekem, hova vándorolsz, mit keresel.

Beszéltem újdonsült barátomnak álmaimról és a kincsről. Akárcsak Iván, Jánko is felajánlotta segítségét. Éjszaka sokat bóklásztunk az erdőben, de a páfrány varázslatos virágát csak nem találtuk meg.

– Jó ügyben jársz, Guruljborsócska, csak az a kár, hogy keveset alszol. Ez nem használ az egészségednek.

Rövid töprengés után Jánko így folytatta: – Családommal tavaly Belorussziában jártam. Van ott egy hatalmas, sűrű-sűrű erdő. Belovizsszka Puscsa a neve. El se tudom képzelni, mennyi időbe telne, ha ott kellene keresnünk a virágot. No és ott élnek a bölények, ezek a rendkívüli erejű, hatalmas állatok. Védelmüket törvény garantálja.

Kipihenve az éjszaka fáradalmait, búcsút vettem Jánkótól, és folytattam utamat.

Hamarosan egy szép régi városba értem. Az egyik feltűnően szép épület előtt hosszasan ácsorogtam, és gyönyörködtem benne. A hatalmas felesége kaput épület ajtaján egy legény lépett ki.

– Tetszik? – kérdezte.

– Nagyon. Milyen épület ez?

– Ez egy székesegyház. Katolikus templom. Engem Waclawnak hívnak, hát téged?

– Engem meg Guruljborsócskának.

– Még a távoli őseim telepedtek le itt, Ukrajnában. Ez a szülőföldem, de őrizzük és ápoljuk ősi lengyel hagyományainkat, anyanyelvünket is.

Még egy pillantást vetettem a katedrálisra.

– Őseid bizonyára régen letelepedhettek itt, hisz ez a templom nagyon régi.

– Így igaz. Régóta összekovácsolta népeinket a történelem.

Olyan jóleső érzés volt újdonsült ismerősömmel társalogni, hogy végigbeszélgettük a napot, miközben jártuk várost, amelyről Waclaw lebilincselően mesélt. Este pedig egy vendéglőben én mondtam el neki a kincs kereséséről szóló történetemet.

– Meg fogod találni a kincset. Feltétlenül megtalálod, mert a célod nemes. Ha akarod, elmondok egy mesét a kincsről.

*****************************