24-27tételekirodalom
.docx24.tétel A realizmus és a naturalizmus , jellemzői, társadalmi háttér
25.tétel A dekadens irányzatok megjelenése, fogalma, jellemzői, társadalmi háttér
A dekadencia a hanyatlás koncepciója. A 19.század 80-as éveiben volt jelen. megjelent egy olyan, elitista kritikája a fejlődésnek, miszerint az egy művészietlen világot hozott el, amelyben nem érték a kiválasztottság. Ehhez a kritikához kapcsolódtak a dekadensek, akik a modern világ általánosan elfogadott értékeit átértékelve, a haladással ellentétes eszmét, a hanyatlást tűzték zászlajukra, és erős vonzalommal fordultak az ehhez kapcsolódó fogalmak felé. irodalomban szembefordultak a fejlődéseszmével . Nem megváltoztatni próbálták az általuk kisszerűnek tekintett modern világot, hanem leválasztották róla a művészetet, amelyet öntörvényűnek tekintettek.
Alulértékelték a klasszikus szabadságjogokat, A dekadensek ellenben elvetették azt a gondolatot, hogy a művészi érték az idő előre haladtával fejlődnék, és ezzel szemben a változás vagyis a mindenkori új mellett tettek hitet az irodalomban. Dekadencia- a művészetben azon irányzatok összefoglaló elnevezése, amelyek a társadalmi fejlődés hanyatló periódusában az elavult társadalmi berendezkedés - tudatos vagy szubjektíve jó szándékú, közvetlen vagy közvetett - apológiáját szolgálják. Ilyen dekadens korszak volt pl. a hellenizmus, a késő római kultúra, a kései barokk stb.Byroni világfájdalom, Baudelaire-i dekadencia, így szokták emlegetni, két olyan névhez kapcsolva e szavakat, akik ezeknek a fogalmaknak legjellemzőbb stílusjegyeit kialakították. A romantika érzése: minden mulandó, és minden középszerű. A klasszikus kor eszményei értéktelenednek, törpe a kor a lánglelkű, nemes eszmék tüzében élő ember számára. A rend, a szépség utáni vágy nem találja végső és igazi beteljesülését, céltalanul bolyong, jobb esetben szelíd bölcsességgé, vagy ha nem, hát komor pesszimizmussá alakul. Byron és követői a felesleges embert tették hőssé, a sírást divattá. Modernebb változata Franciaországban virágzik, a Baudelaire-i Les Fleurs du Mal, a romlás virágainak kertjében. A dekadens szóhoz elsősorban a római és bizánci hanyatlás képzettársítása tapadt, bár mindig minden pusztuló társadalomra jellemző a dekadencia, a szellemi hanyatlás is. De magát a dekadens életérzést Verlaine és Baudelaire hozza divatba a XIX. század Franciaországában. Baudelaire előtti és utáni irodalomról beszélnek a franciák, oly nagy hatással volt a költő – nemcsak hazájában – a korra, a művészetre, hatása minden nemzeti irodalomban fellelhető. Magyarországon különösen kedvezőek a feltételek mindehhez, nemcsak a társadalmi körülmények, hanem főleg a magyar szellem fogékonysága, borulátó, múltat sirató szemléletmódja miatt is. A nihilizmus tipikus módon személytelen, mégcsak híres névhez sem kapcsolódik, hiszen sokaknak sajátja. Minden korban felbukkan az unalom, a “semminek sincs értelme” féle életérzés. Névszerint talán Turgenyevet, az Apák és fiúk című regényét lehetne említeni – az új nemzedék már végére jutott a hitnek és a reményeknek, elérkezett a semmihez. Csehov tökélyre vitte ezt az ábrázolást, műveiben fantasztikusan nem történik semmi, felesleges emberek élnek felesleges világban.
26. Az avantgard megjelenése, fogalma, jellemzői, társadalmi háttér
27. Neoavantgard és posztmodern
Neoavantgárd a görög neosz: „új” és a francia avantgarde: „élcsapat” szóból ered)Az 1910-1930-as évek avantgárd művészetét (expresszionizmus, kubizmus, futurizmus, dadaizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus) újra felfedező képzőművészeti irányzat az 1960-as évek elejétől főleg Közép-Európában. A neoavantgárd részben az avantgárd "fölélesztése", részben új válaszkísérletek együttese a század második felének kihívásaira. Az 1950-es évek közepétől, végétől az 1970-es évek közepéig, végéig terjed a világirodalomban.A művészeket a filozófia, a természet- és humán tudományok is érdeklik, a valóság egészét próbálják birtokba venni, a l’art pour l’art helyett le akarják bontani a művészetet és a mindennapokat elválasztó falakat. A hatvanas évek nemzetközi művészetére nagy hatással voltak azok a baloldali mozgalmak, ideológiák, amelyek végül az 1968-as diáklázadások eseményeiben kulmináltak, az 1950-es évek meditatív, politika- és ideológiamentes művészetével szemben. A francia "Új-realizmus" irányzat, vagy a New York-i Pop-art és Fluxus mozgalmak ugyan alapjaiban változtatták meg a kor művészetszemléletét. A neoavantgárd generációt egyrészt a tradíciók keresése, másrészt a kortárs nemzetközi irányzatokhoz való kapcsolódás igénye jellemezte.
Neoavantgárd az irodalomban. a szépirodalomban Václav Havel cseh író drámáiban, Ştefan Baciu román költő verseiben. Nálunk Magyarországon a XX. század második felében pld. Nagy László, Tandori Dezső, Bíró József, Petőcz András, Nagy Pál, Géczi János stb. sorolhatók a neoavantgárd vonalba, képverseket is írtak
A posztmodern a modernizmus utáni korszak megnevezése, amelyet nagyjából az 1960-as évek végétől használnak.A posztmodernség a mintegy másfél évszázada fennálló modern kultúra napjainkban is tartó legutolsó periódusa. Kezdete az 1970-es évtizedre tehető. Az irodalom posztmodern jelenségei: az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a nézőpontok és hangnemek váltogatása. A hangnem és a beszédmód személyes lesz, a regionális sajátosságok és színezetek a látótérben kerülnek és kifejeződnek, a történetiség és a szűkebb-tágabb helyi tradíciók is reflektorfénybe kerülhetnek. A kultúrtörténet korábbi szakaszai, mozzanatai mint a jelen identitás megértéséhez segítséget adó tényezők fontosak. Szerepet kap a kultúrtörténeti kontinuitás és a kultúra komplexitása, a különféle tudatformák (művészet, tudomány, teológia, pragmatika stb.) kölcsönviszonya. A posztmodern nyelvszemlélet kérdőjele miatt az irodalmi szöveg jelentése meghatározhatatlannak látszik, az újraolvasások és újraértelmezések a mű relativizmusát csaknem végtelenné növelik. Előtérbe kerül a szöveg poétikai megformáltsága. Az epikában a történet helyett szövegek újraírása, újraértelmezése, szövegek közti kapcsolatok keresése uralkodik. A posztmodern irányzat képviselői: Freud, Nietzsche, Heidegger, Jacques Derrida, Paul de Man, Michel Foucault, Jean-François Lyotard