22-24-tételek
..docxA szentimentalizmus megjelenése, fogalma, jellegzetességei, képviselői. A Sturm und Drang. Társadalmi háttere.
A szentimentalizmus (az érzékenység művészete) irodalmi irányzat és stílus, érzelmi lázadást fejez ki a feudalizmus embertelen erkölcsei ellen, az egyéniség boldogulását gátló merev hierarchiával szemben. Időszaka kb. 1750—1830 közé esik.
Filozófiai hátterében a szenzualizmus áll: ezen ismeretelméleti irányzat szerint a világ megismerése kizárólag az érzékek és érzetek útján lehetséges (ld. pl.: Locke és Hume elméletei).
A szentimentalizmus célja a szubjektivitás felszabadítása, a lelki történések és lélekállapotok szabad kifejezése.
Témája gyakran a magány, a személyes hangulat és a bonyolult érzelemvilág. A szentimentális alkotás az egyedi, megismételhetetlen jelenségek iránt érdeklődik.
A hangnemek keverednek benne, de az uralkodó jelenség a melankólia, az enervált fásultság, valamint az irónia.
A szentimentális irodalomban általános jelenség a szubjektivitás. Az uralkodó műnem a líra, de más műfajokat is jellemez a lirizálódás. Kiváló keretként szolgált az érzelmesség számára a klasszicizmustól átvett pásztori költészet.
A műfajok: az elégia, az érzelmes dal, a leíró költemény ("pictura"), a ballada (most lesznek népszerűek a népballadák), a levél- és naplóregény, a középfajú dráma és az érzelmes tragédia ("melodráma"). A sírköltészet vagy temetői költészet divatját teremti meg a XVIII. századi preromantikus angol költő, Edward Young a Panaszok, avagy Éjszakai gondolatok életről, halálról és halhatatlanságról c. kötetével (The Complaint, or Night Thoughts on Life, Death and Immortality, 1742—1745).
A szentimentalizmus a klasszicizmussal szemben, annak ellenhatásaként lép fel, és utat nyit a romantika felé. Szokásos "preromantikának" is nevezni.
A német irodalom sajátos jelensége a "Sturm und Drang" irányzat ('vihar és előretörés'): fiatal írók forradalmi mozgalma a szenvedélyek, a tehetség, a természetesség vagy a nemzeti értékek kifejezésére; érzelmi lázadás a feudalizmus és az abszolutizmus ellen. A mozgalom a nevét egy korabeli német dráma találó címéről kapta Friedrich Maximilian Klinger 1776-ban íródott művéről.
Képviselői: Lessing (Gotthold Ephraim, 1729—1781) író, költő, drámaszerző, kritikus, esztéta, filozófus. A klasszicista racionalizmustól indul, majd a szentimentalizmus programját is meghirdeti. Drámáiban a lelki történések dominálnak, ő alakítja ki a "polgári szomorújáték" műfaját. Fő darabjai: a Barnhelmi Minna (Minna von Barnhelm, 1767), az Emilia Galotti (1772) és a Bölcs Náthán (Nathan der Weise, 1779). Drámaelméletében a lelki motiváció szükségességét hangsúlyozta.
Lessing (Gotthold Ephraim, 1729—1781) író, költő, drámaszerző, kritikus, esztéta, filozófus. A klasszicista racionalizmustól indul, majd a szentimentalizmus programját is meghirdeti. Drámáiban a lelki történések dominálnak, ő alakítja ki a "polgári szomorújáték" műfaját. Fő darabjai: a Barnhelmi Minna (Minna von Barnhelm, 1767), az Emilia Galotti (1772) és a Bölcs Náthán (Nathan der Weise, 1779). Drámaelméletében a lelki motiváció szükségességét hangsúlyozta.
A szentimentális nyelvet árnyalt érzelemkifejezés jellemzi. Stílusa sejtelmes, finom. A képek a természet, az érzelem és a test jelentésszintjeit kötik össze. Gyakoriak a természeti képek, a megszemélyesítések. A szöveg egészét hullámzó indulat, nyitott szerkezet jellemzi. Az alakzatok közül gyakori a felsorolás, a részletezés. Nem ritka a mitológia jelentkezése. A mondatfajták közül a kérdés, a felkiáltás és a megszólítás jellemző. A versszöveg dallamos, a hangnemet a melankólia uralja. A szentimentális stílus gyakran jelentkezik együtt a klasszicizmussal, a rokokóval és a népiességgel.
Társadalmi háttere: A gondolatrendszer a természetjog elvének kimondásával és az „új társadalmi szerződés” igényével jelentősen hozzájárul a felvilágosodás radikális politikai elképzeléseinek kialakulásához.
A romantika megjelenése, fogalma, jellemzői, képviselői. Társadalmi háttere.
Romantika: a XIX. század első felében induló, minden művészeti ágra kiterjedő irányzat, világszemlélet és életérzés; nemzeti, történeti érdeklődés, egyéniség és eredetiségkultusz, a szabadság tisztelete jellemzi, formai kérdésekben a szabálytalanságot kedveli, az irodalmi művekben a műfajok és hangnemek keveredésére törekszik. A harmónia helyett a diszharmónia, a szépség helyett a fenségesség, az egyensúly helyett a szélsőségesség mellett foglal állást. Az ész, a ráció helyett a szenvedély és irracionalitás jogait hirdeti Az egyes nemzeti irodalmakba akár több nemzedéke is létrejött (pl. az angol irodalomban: a „tavi költők” nemzedéke; Burns, Blake; Byron, Keats, Shelley; a német irodalomban: Goethe, Schiller; a heidelbergi romantika; a berlini romantika képviselői).
A romantika legfontosabb jellemzői a következők:
– az eredetiség tisztelete,
– a zsenikultusz,
– a szenvedély,
– erő,
– felfokozott életritmus és életigény a művészetben és a hétköznapi életben,
– a fantázia tisztelete,
– a fantasztikum,
– az álomszerűség az ábrázolásban,
– a szenvedélyes szabadságszeretet,
– a középkori lovagvilág és misztika felelevenítése,
– az állandó nosztalgikus elvágyódás a jelenből térben és időben,
– az ok nélküli szorongás, és az egyéniség szélsőséges tisztelete,
– az ösztönök szerepének felértékelése,
– a forradalmiság.
Ezek a vonások egészen sajátos egyéniséget és életstílust feltételeznek: a romantikus személyiség saját életével teremti meg a romantikus eszményt.
A romantika meghatározó művészeti ága a zene lett, illetve az irodalomban azok a műfajok, amelyek elmosódóak, összefolyóak, kontúrtalanok. A megszülető műalkotásokra
– a befejezetlenség,
– a töredékesség,
– az elmosódó műfajhatár,
– a konkrét, egyedi témaválasztás,
– az ellentéteket hordozó, a különös, a furcsa, az ironikus, a torz, a groteszk elemek halmozása a jellemző.
Társadalmi háttere: A XVIII. század szellemi életének nagyjai azt remélték, hogy a polgárság által vezetett társadalomban megvalósul az emberiség álma, létrejön egy, a szabadság és igazságosság alapján működő új társadalom. A francia forradalom győzelme, a természettudományok fejlődésének hatására létrejövő technikai-ipari fejlődés ezt a látszatot keltette. . A XIX. századi ember azonban azzal a keserű felismeréssel szembesült, hogy a polgári rendszer létrejötte csak a hatalom újrafelosztását, egy réteg felemelkedését eredményezte, de a társadalmi igazságtalanság és egyenlőtlenség nem szűnt meg, sőt újfajta tagozódás jött létre. Maga a polgárság is differenciálódott(burzsoázia, középréteg, kispolgárság), a szegény rétegek ugyan elvesztették feudális kötöttségeiket, de szegénységük, kiszolgáltatottságuk megmaradt. Egyfajta polarizáció a parasztságon és a munkásságon belül is létrejött.
A realizmus és a naturalizmus megjelenése, fogalma, jellemzői, képviselői. Társadalmi háttere.
A realizmus a 19. század egyik irodalmi és képzőművészeti stílusirányzata, ábrázolási módja, mely a romantikával közel egyazon időben született, a 19. sz. első harmadában.
Mindkét irányzat forrása a csalódás, az illúzióvesztés, a felvilágosodás szép eszméit megtagadó polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás.
A realista írók mintegy szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy az emberi és társadalmi valóságot minden eszményítéstől mentesen, minél hitelesebben ábrázolják.
A valóság örökös fejlődésben, átalakulásban van, megismerése is egyedi. A realista művészek tudatosan törekednek minél igazabb ábrázolást adni korukról, meggyőződésük, tapasztalataik alapján.
Mélységesen tisztelik az élet apró jelenségeit, részleteit: a táj- és helyrajzi adatokat, a szereplő külső sajátosságait, a lakájt, ruházatát stb., erről az olvasót – általában írói közlés formájában – tájékoztatják a művek cselekményindítása előtt.
A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának feltárás. A modern lélektani (analitikus) regény megszületése a realizmus megjelenésével esik egybe.
Az embert körülvevő mindennapi környezet, a társadalmi viszonyok összetettsége kerül realista regényben az ábrázolás középpontjába. Az írók csaknem ugyanolyan tudományos igénnyel tanulmányozzák az emberi társadalom törvényeit, mint a kor természettudósai a természetet. A realista művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom életének alapvető, lényeges összefüggéseit, az események s az egyes emberek legjellemzőbb, tipikus vonásait tárják fel.
A tipikus nem azonos az átlagossal. A műalkotás hősei és eseményei nem attól válnak elfogadhatóvá, hogy éppen olyanok, mint az életben, hanem attól, hogy saját kompozíciós rendjükben valóságosnak, tipikusnak minősülnek.
A realista író nem elsősorban a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos megfigyelésére. A realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi. – Hiányzik belőle a romantika túldíszítettsége s az ebből fakadó ünnepélyesség, zeneiség.
A realizmus uralkodó irodalmi műfajai a regény és a novella.
A realizmus egyik tipikus műfaja a karrierregény más néven fejlődésregény mely egy fiktív életrajzi regény. A XIX. század legelterjedtebb formája a regény, innentől üzletnek számít az írás, meg lehet belőle élni. Hittek abban, hogy az emberi életben a tapasztalat által belátható törvények érvényesülnek, tudással tapasztalattal és akaraterővel rendelkező egyéniség bizonyos fokig irányítójává válhat sorsának. Ez a pozitivizmus és a liberalizmus alapelvei. A karrierregény hősei feltörekvő fiatalok, akik tehetségesebbek, rokonszenvesebbek, mint a társadalmi rangban felettük állók. Pl.: Balzac Goriot apó.
Társadalmi háttere: A XIX. században művészet és irodalom részben elvesztette hagyományos szerepét: már nemcsak egy szűk társadalmi elit (az udvar) kiváltsága volt, hanem széles tömegek szükséglete, igénye. A polgárság politikai, társadalmi hatalomátvétele lezajlott a kultúrában is, a művészet közüggyé, az irodalom természetes szükségletté, mindennapi programmá vált. Oswald Spengler szavaival a polgárság a saját igényeinek megfelelően „civilizálta a kultúrát”. Szembefordul a társadalmi elvárásokkal, és nem a közönségnek, közönségért ír, vagy legalábbis nem akar megfelelni az épp aktuális közízlésnek, s bizonyos értelemben lemond a társadalmi elismerésről, sikerről.
Naturalizmus
A naturalizmussal (és mellette az impresszionizmussal, a szimbolizmussal és a XIX. század második felének számos egyéb művészeti irányzatával) a klasszikus modernség korába lépünk. Ez az irányzat-csoport a modernség első szakaszát alkotja.
A naturalizmus a köznapi jelenségek aprólékos ábrázolásának, a rideg tények puszta közlésének művészete. A realizmus valóságábrázolásával elégedetlen alkotók alakították ki. Ezek az alkotások a társadalom legmélyebb rétegeinek életét tárják fel, az ösztönök nyers világát tükrözik. A naturalista mű az érzékletekre épít, direkt hatások kiváltására irányul, egyúttal azonban — legalábbis az eredeti intenciói szerint — óvakodik mindenfajta előítélettől és általánosító elmélettől.
Az irányzat elnevezése a latin "natura" ('természet') szóból ered.
A naturalizmus ellenlábasa a klasszikus modernség művészeti irányzatai között a szimbolizmus, amely a valóság felszíni jelenségei mögötti, ill. fölötti értékvilág megközelítésére és kifejezésére törekszik.
A naturalizmus legjellegzetesebb műfajának, a naturalista regénynek a színtere a társadalom legalsó szférája, a nyomorgó tömegek élettere, konkrétan a külváros, ill. a falu- vagy tanyavilág tengődő és kallódó figuráié, valamint a bűnözés és a fülledt erotika.
A naturalizmus, mint ábrázolásmód és korstílus a XIX. század második felében alakul ki és terjed el Európa nagy részén; szülőhazája Franciaország. Elméleti alapjait a természettudományos szemlélet, a biologizmus és a fajelmélet (Darwin), illetve a pozitivizmus (Comte és Taine) adta, innen a naturalizmus ténytisztelete, illetve a spekulációktól, téves következtetésektől való elhatárolódása. A naturalista művészet fő feladata annak ábrázolása, hogy az egyén sorsát az öröklött vonásai, valamint a környezete milyen mértékben és hogyan determinálja.
Zola (Émile, 1840—1902) dolgozta ki a természethű ábrázolás technikáját, mégpedig a természettudományos módszerek (a pontos megfigyelés, a laboratóriumi kísérlet és az adatgyűjtés) alkalmazásával. Az egyes szenvedélyek, törekvések kifutását vizsgálta, meghatározott társadalmi környezetbe helyezve őket. Zola szerint a regény a kísérlet jegyzőkönyvének szerepét tölti be. Húsz kötetes regényciklust írt Rougon-Macqart címmel (1871—1893), ezekben a művekben a címben jelzett két család összefonódott történetén keresztül mutatja be az átöröklési és társadalmi folyamatokat. Főműve a cikluson belül is a Nana c. regénye (1880), amely a prostituáltak világát tárja fel.
Képviselői: Zola: Nana, Maupassant: A szépfiú, Hauptmann: A takácsok, Strindberg: A vörös szoba.