Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.

Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előrehajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senki se figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arcának őszibarackos bársonyához az a kendő bűbájosan illett. A fülecskéje piros volt, mint a szamóca, az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse is van a bal arcán, a szeméhez közel. De mennyire illet neki!

Az a kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért adta oda a legszentebb jogát. Micsoda szamár volt! Én azért az egy szem lencséért vetettem oda az életemet a halálnak.

S énrám azt mondják: okos ember.

Emőke rám nézett. Egy percig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

- Miért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szeméből, és én alig bírtam válaszolni:

- Van olyan virág, kisasszonyom, amelyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ismét megéled.

Gondolkodón nézett reám, aztán elmosolyodott:

- Hát rajzold élőnek.

A királynénak egy kosár cseresznyét hoztak be. Markolt belőle, és minden leánynak adott egy marokkal.

Én akkor végeztem el a rajzot.

- Most már elég ez, fiam - szólt jóságosan a királyné. - Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

S megint belemarkolt a kosárba.

- Tartsd a tenyeredet.

Milyen anyai volt! Milyen jóságos! Én azonban abban a percben sem anyásnak, sem jóságosnak nem éreztem: minek néz ez engem, hogy egy marok cseresznyével boldogít! S épp Emőke előtt!...

Odaadtam kint a cseresznyét egy gyereknek.

De annyi volt ott az ember az udvaron, s olyan nagy csendességben állt, hogy magam is figyelve fordítottam az arcomat arra, amerre a többi.

Mi történik itten?

Atillát látom: ott ül a rézsasos oszlop alatt. Őreá fülel és néz mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a sokaság mögött. Mellette egyfelől Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. A római követek is.

Átdolgoztam magamat a népen Priszkoszig. Kérdem Szabad-Görögöt:

- Mi történik?

- Igazlátás van - feleli -, a király ítélkezik.

Volt abban a képben valami ókori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmú még a szakálla is. Előtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kíváncsiak állanak. De mind hajadonfővel, csupán a király fején van felgyűrt karimájú sastollas posztósüveg.

- Mert az itt a szokás - magyarázza halkan Szabad-Görög -, hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje intézi el: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé bíróságot. Ha azok se tudnak ítélni, vagy ha az ítéletük nem tetszik, a pört a király elé viszik. Béke idején csaknem minden délelőtt itt ül. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja a patvarosokat, egy-két kérdést vet elő, aztán kimondja az igazságot. Ez is nagy pör itt. Az egyik fiatal hun valami leány rabot hozott a kazár földről, itthon meg elcserélte lóért meg tíz aranyért. Hanem a leány rab másnap reggel meghalt; a hun most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja: a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:

- Hát bezony, nagyuram, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mindjárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: "Hallod-e, semmi jót se nézek én ki ebből a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a paripát." Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy - követem alássan -: "Mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is eshetik elég."

- Elég - mondotta a király.

Elcsöndesültek.

Atilla ismét megszólalt:

- Sólyom, mikor a lovadat, pénzedet odakínáltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színű?

A legény habozva felelt:

- Látást láttam, uram, de a halált, azt nem láttam benne.

- Hát ki látta azt? Szóljon az, aki látta a leányban a halált.

A sokaság hallgatott.

A király szólt ismét:

- Megvetted a leányt: megvetted a betegségét is. Apró vitéz megtartja a lovát, de tisztességből visszaadja a tíz aranyat, hogy ne legyen hármas a károd.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb előállt. Köhécselt, egyet törült a bajuszán.

- Én, uram, szűcs vagyok, az apám is az vót, az öregapám is, és ez az ember tigrisbőrt vett tőlem. Úgy meg volt munkálva az a tigrisbőr...

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz ott olvasta Sólyomnak a markába az aranyakat - tisztességből.

 

13

Másnap a követség ebéden volt Atillánál. Az uram is. Én ismét a királynéhoz mentem.

A kapuban Csáthéknak a kis dadájával találkoztam. Elém állt, és mintha régi ismerősök volnánk, azt mondja nekem:

- Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)

- Nem - feleltem elcsodálkozva.

- Azért - sóhajtott -, mert én avzon vagyok. Édesanyám avzon nő volt, és az én nevem Dzsidzsa. Vagy ahogy itt mondják: Dzsidzsia.

Csúnya név, gondoltam.

A kisleány folytatta:

- És az én édesanyám rabja volt Csáthéknak, és itt szült engem. De tavaly meghalt, Isten nyugosztalja.

S keresztet vetett magára, könnyet pislogott el.

- Mi közöm vele? - mordultam reá.

Elpirult. Sovány barna kezét az arcához nyomta, és ijedten pillogott. Egyáltalán kellemetlen jelenség volt szegény: mint valami szoknyás fiú, és gyermekszag terjengett belőle.

- Hát mit akarsz? - kérdeztem enyhébben.

- Semmit - felelte szomorúan.

Továbbsiettem, szinte rohantam a királynéhoz.

Csak azok a nők voltak ott, akik az előtte való napon, s még többen is vagy hárommal.

Csak Emőke hiányzott.

Kedvetlenül rajzoltam. Hol lehet Emőke? Megint vadászik? Kivel vadászik?

A nők ismét bámulták a rajzaimat, s dicsérgették. De a dicséretükre nem repesett már úgy a szívem, mint azelőtt. Bátran néztem már rájuk. Szerettem volna köztük egy szebbet látni Emőkénél, hogy ne mindig arra az egy lányra gondoljak. De nem volt szebb, csak Emőke az egyetlen. Mint csillagok közt az esthajnali csillag. Még leggyakrabban egy negyvenesztendős-forma gömbölyű asszonyra néztem. Arra is csak azért, mert minden szón jóízűen nevetett. Az ajkait olyankor összecsucsorította.

Egyszer aztán egy nagy nevetésben láttam, hogy elöl egy foga hiányzik.

Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Csinos kis csillogó szemű kölyök. Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes volt. Taplószín selyem ruhácskába öltöztették. A nadrágja alját a saru aranyfonatú zsinórjával fölhálózták a térdéig.

A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg. S mindjárt mellém állt: nagy érdeklődéssel szemlélte a szegfűt, amelyet rajzoltam. Az arcomra is rábámult.

- Ki vagy te? - kérdezte kedves gyermeki kíváncsisággal.

- Görög vagyok - feleltem elmosolyodva -, messze földről való, ahol a mesék országa kezdődik.

Erre még inkább elbámult.

- Láttál tündért?

- Láttam.

- Hát vasorrú bábát?

- Azt is.

- Hát hétfejű sárkányt?

- Azt is.

- Elevent?

- Elevent, de csak egyfejűt.

- Egyfejűt? Hányta a lángot?

- Hányta.

- Dobálta a sziklát?

- Azt nem.

- Hát mit dobált?

- Tányért az ura fejéhez.

Csaba bámult. A nők kacagtak. A vezérné nem bírta takarni a foga hiányát.

A királyné is mosolygott. Elkapta a fiát, megcsókolta.

- Eredj: vár a lovad. Aztán az ebédnél nem szabad ám az idegenekhez menned, a szakállukat simogatnod, az aranyláncukat babrálnod. Atyád mellé ülsz, és komolyan viselkedel, mint atyád.

Csaba még egyszer rám pillantott, azután elvitték.