Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elő. Az út szinte elveszett a kövér fűben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezőségen. Néhol fűzfák sűrűje takarja a vizet a szem elől.

Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy haladt közöttünk a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kiugrat az útból, és a mezőn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s néha kerengél. Hol előresiet, hol hátramarad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő pacsirta. Megéreztem, hogy a leány nekem játszik!

S megálltam a füzes szélén.

Hát csakugyan: egyszer csak látom, hogy jön. Egyenesen felém. Szinte repül. Előrehajlik. Repül. Felém!

Leszálltam a lovamról, hogy megint köszönjek neki.

S amint így állok égő szemmel s talán halvány orcával, hozzám érkezik, és egy rántással megállítja a paripáját.

Meghajlok.

- Rabszolga! - szólal meg gőgösen. - A te neved-e Zéta?

- Az enyém, kisasszony.

S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíját.

Nézett rám. A nézése méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.

Nézett.

- Te hintettél-e tegnap az utamra virágot?

- Az út sáros volt - mentegetőztem -, igen nagy volt ott a sár...

- És mért nem fogadtad el a jutalmat?

- Nem szolgáltam reá. És én nem is vagyok rabszolga. És én az uramat csak szeretetből szolgálom, mert ő apám helyett apám volt...

Hebegtem összevissza. Ő csak nézett nyugodtan, szigorúan.

- Adósod én nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal. Mondtam már neki, mit tettél: fogadd el, amit ad.

- Bocsáss meg, kisasszonyom - bókoltam -, a te szavadat én mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni..., engedd, hogy a köntösöd szegélyét az ajkamhoz érinthessem.

Nem felelt. Tán azon tűnődött, hogy mit feleljen?

Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét boldog áhítattal.

S hogy eközben a kezére tévedt a tekintetem, mámorosan rebegtem:

- Ó, ha a kezed is megcsókolhatnám, ezt a szép tündérkezet...

- Szemtelen! - riadt rám villámló tekintettel. - Szemtelen kutya!

S a lovaglóvesszejével rácsapott az arcomra.

Visszatántorodtam. Az ütés tűzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.

A leány elporoszkált, én meg leültem az út szélére.

Csak bámultam magam elé bután, gondolatlanul. Szív helyett mintha egy nehéz malomkerék forogna lassan a mellemben.

Fél óráig ültem-e úgy vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott a világmindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bűn-e az, ha megcsókolunk egy kezet? A leány keze is csak kéz. A kézcsók tiszteletnek a jele. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Bűn volt? Ő ment volna jobbra, én balra. Talán nem is találkoztunk volna többé az életben. El is felejtettük volna egymást.

Lódobogásra ocsúdtam föl. Azt véltem, az én lovam nyargalász. De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért vissza.

Megállt előttem.

Én nem néztem föl.

A harag átcikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy tinó, nem volt oka arra, hogy megüssön.

- Zéta - szólott lágyan a leány -, te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. A te hazádban mások a szokások... Itt ez a fátyol, kösd be az arcodat.

Lerepesztett a fátyolából egy darabot, és nyújtotta.

Nem feleltem. Rá se néztem.

Egy percig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és elporoszkál.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem? Semmi közöm az ő rangjával. Nekem a hun király nem királyom, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha azt mondja is, hogy megbánta, amit tett, a seb az arcomon marad: megvetem őt.

A vízhez ballagtam, s lemostam a vért az arcomról.

Lódobogás közeledett megint. Föltekintettem. Ő tért vissza.

Talán bizony megint: hogy megüssön? Ezt már nem tűröm el!

Fölkeltem. Néztem vadul, elszántan.

A leány odajött, és fölvetette a fátyolát.

- Visszajöttem - mondotta melegen -, mert haragszol rám. Nem bírom elviselni, hogy valaki haragudjon reám, ha csak állat is. Hát... itt a kezem, megcsókolhatod.

- Köszönöm - feleltem büszkén -, már nem kívánom.

A leány arcából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.

Így állottunk egy minutumig.

Azután megrántotta a lova száját, megcsapta. Elporoszkált.

 

8

A következő nap delén Csáthék karavánja utolérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak, és hát mi vesztegeltünk is útközben egy lovunknak a kidőlése miatt.

Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s meghajlással üdvözölték Csáthékat. Én nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.

Emő lovon ült, mint tegnap. A ruháján csak annyi volt a változás, hogy a fején a patyolatot feljebb tekerte, s három kócsagtollat is tűzött bele.

Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon közelgő, hattyúnyakú leányt lefesthetném? A ló alacsony, ideges pej paripa. A leányon égszínkék selyemköpönyeg lengedez, s a köpönyegén a termetének minden vonala általjátszik. A fején az a fehér gyolcsturbán. Piros csizmás lábacskája aranyozott kis kengyelben pihen.

Sokszor próbáltam őt lerajzolni. Táblán is próbáltam, papiroson is. Jó rajzos vagyok én. Csak mikor őt rajzolnám, akkor nem vagyok jó rajzos. Sem ő nem az, sem a lova nem az!... Pedig úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a tükörbe nézek.

Elhaladtak mellettünk. Az üdvözlést viszonozták, Emőke is fölvetette a fátyolát, és könnyedén bólintott a követek felé. Éreztem, ahogy végigsiklott a tekintete a társaságunkon, rajtam szinte megütközik, szinte hidegen pillant át a gerincemen.

Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét. Valami soha nem érzett gyönyörűség volt!

- Megcsókoltam a kezedet - mondtam neki. - Éreztem benne a lelkedet: megcsókoltam a lelkedet is.

S annak az álomcsóknak az édessége rajta maradt az ajkamon. Mikor megláttam őt, annak az álomnak a gyönyörűsége újult meg bennem. Milyen különös az emberi arc! Az ő arca is változatlan volt, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt gondolta, hogy az én arcom gyűlöletet takar. De mit takart az ő arca?

Aztán nem értük őket többé utol.

A hetedik napon egy csoport fehér tógás embert láttunk a távolban egy búzatáblán túl, az úton. Már messziről megláttuk, hogy a szél tógákat lebegtet.

- Rómaiak! - kiáltoztuk örömmel.

Pedig hát a rómaiakat otthon szinte pökjük.

Csakugyan a nyugatrómai birodalom követei voltak. Idegenek. De azon a végtelenül sík hun földön mégis úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnának.

- Salvus sis! Salve!

Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.

Az idegen követek feje Romulusz, horpadt arcú s kiálló orrú barna úr. Mellette Románusz főtiszt, egy koromszín bajuszú, kedves, vidám úr és Promótusz, Pannónia kormányzója, ősz, kopasz méltóság.

Az ő járatuk éppoly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynéhány aranyedényt követelt a római császáron. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának csak azok az edények kellettek, amelyek Szirmium elfoglalásakor sikkadtak el. A sikkasztó az ő íródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: elcsalta a szirmiumi püspöktől az aranyedényeket, elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnál.

Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az íródeákját azonnal karóba húzatta. Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt, vagy az aranyedényeket!

Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre: az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg - ha lehet.

A két követség aztán vidám beszélgetésben érkezett Atilla városába.

Városnak mondom, noha nem hasonlít a világ semmiféle városához. Se templomok, se márványpaloták, se kőépületek, se kövezett utak nincsenek benne. A sátorok sokaságából csupáncsak két épületcsoport sárgállik elő. Mind a kettő dombon áll, és fából épült. Tornyok is emelkednek rajtuk, de olyan karcsúk, és olyan szellősek, hogy csak galambok és kányák lakhatják.

- Miféle épületek azok ottan?

- Átillának a háza - felelte, tisztelettel ejtve az Átilla szót a vezetőnk -, a másik, vele szemben, a fővezéré.

A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? - ki olvashatná meg? A sátorok között házak is fehérlenek, de csak afféle nádtetős sárházak, és ember nem lakik bennük. Nyáron legalább nem. És széna- és szalmaboglyák és kazlak minden sátor körül.

A város szélén egynéhány száz szénpiszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok napestig. A műhelyek köre szuroktól és körömégetéstől büdös. A mezőségén töméntelen sok ló, ménes, csorda és birkanyáj. Kutyák ostroma. A gyereknép is lépten-nyomon lábatlankodik.

A fővezér, akit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején piros zászló lengett. Azt hírelte, hogy megjött, de az elénk lovagló hunok is mondották.

Hol sátorozzunk le?

A vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban jobbnak vélték, ha kívül maradunk, amíg alkalmasabb helyet nem jelöl nekünk valamilyen hun főember.

Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy sátoroldalt.

Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor fogad?

Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz meg én, s mentünk a vezető után.

Akkor láttam csak, miért olyan irdatlanul nagy Atillának a városa. Hát azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem tágasan. Jókora térség elöl-hátul. Az előtérségen az asszonyok sütnek-főznek, gyermeket dajkálnak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor mögött szénakazal, szalmakazal, tűzifa. Elöl szárítják a ruhát; elöl az edénytartó cölöp is, amelynek neve hunul ösztörű. A sátor csak alvóhely, és esőben menedék. Nappal ott tanyáznak a sátor előtt. A gyermekek ott játszanak. A nők és rabok ott dolgoznak. Az öregek s betegek szintén a sátor előtt, vadbőrökön vagy a puszta földön hevernek. A férfiak az utcán csoportoznak, mint már előbb is láttuk: lóháton, örökkön lóháton. Sose dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek s vadásznak, versenyt futtatnak, hadi gyakorlatokat rendeznek a fiatalsággal. No meg hát esznek-isznak, de leginkább isznak.

Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család. Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.

Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A boglyaforma füstös emberi kasokat négy-öt-hat szögű széles faalkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket látni.

A szimbólum többnyire csak egyes kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl vagy egy kosfej vagy egy patkó. Arról aztán megérthető, hogy ott tanyáznak Nyilasék, amott meg Kosék, emitt Patkóék. Csak ahol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem mesterség cégére. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekercét, a szaggitárius vörösre festett íjat, a szűcs kis subát, a fegyverkovács kardot, a patkolókovács lópatkót. De nemigen patkoltatják ezek a lovaikat.

A további sátorok körül már nyüzsög a rabszolga, s a pompa szemet kápráztató.

Nem csoda: ezek az emberek végigrabolták a fél világot!

A lovasok között sok a bekötött fejű és a felkötött karú.

Az egyik odakiált a vezetőmnek:

- Erőt aggyisten, Szarvas!

- És egészséget - feleli Szarvas -, csakhogy látlak!

S kezet nyújtanak, beszélgetnek.

- Ezek - mondja a vezetőnk, mikor továbblovagolunk - most érkeztek haza a kazár háborúból.

- Hát te - kérdem - miért nem mentél velük a háborúba?

- Nem engedtek - feleli a hun -, csak a hitványa ment. A javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra indul, legyen ember kellő.

Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.

- Hát van ilyen szándéka Átillának?

- Nem mondta. De azért tudjuk. Nincs-e a sarkunk alatt már mind a világ? Még csak a római birodalom áll.

- És azt gondoljátok, hogy megbírtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár nemzetség!

A hun vállat vont.

- Ha kicsi, ha nagy. Az Isten kardja minálunk van. Embernek a kardja nem győzhet azon.

- Micsoda "Isten kardja"?

- Nem tudjátok? Az égből vetettek alá egyszer egy kardot. Egy csordásfiú találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Átilla azt csatolja fel.

- De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan Istennek a kardja?

- Mi bizonyítja, hogy nem az?

- De hátha nem az?

- A táltosok jobban tudják. Az a kard olyan szép, aminőt emberi kéz nem alkothat. Kék lángok lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. Káma is éginek bizonyítja.

- Ki az a Káma?

- A mi főpapunk. Az ám a szent ember! Szentebb a ti pápátoknál.

A beszélgetést dudaszó és tárogatók sivalgása nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a zene. Egy domború mellű hun legény táncoltatta felénk a lovát. Három sípos mögötte: kettő tárogatós, egy meg dudás. A legény kulacsot emelgetve dalolt, vigadott. Olykor megállította a lovát egy-egy hun előtt. Megkínálta a kulacsából. Aztán továbblovagolt, és nagyokat kurjantott.

- Ennek hát jókedve van - mondom a hununknak.

- Bizonyosan rabot adott el - felelte egykedvűen.

A figyelmem azonban arra fordult, hogy sok falombot szállítanak a szekerek. S hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás barbár akkora nyírfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták-állították az út mellé. És a levegő illatos volt az ázott föld szagától és a lombok szagától is.

- Szittya uram - szólok a vezetőnek -, micsoda ünnep készül?

- Átilla jön meg - felelte -, déltájt.

És a bajuszán pödört.

- Szittya különben az öregapád. Azok a szittyák amott, akik a széles hátú lovakon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszuk nincsen.

Később tanultam meg, hogy a hazájukban nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem nemzetségek szerint vagy családok szerint. Egyik azt mondja:

- Besenyő vagyok.

Másik azt mondja:

- Hun vagyok.

Hol hun, hol kun - egy nekik.

A többi mondja:

- Magyar vagyok.

- Kozár vagyok.

- Avar vagyok.

Hanem azért egy nép ez.

Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát is. Mind a kettő remeke az ácsművészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb, és csak messziről egy. Közelről csak házcsoport. A középső a királyé. A mellette állók a feleségeié, a fogoly királyoké, írástudóké, raboké.

Állnak távolabb hosszú, dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön a király istállója, külön a feleségeié, és külön a többié.