Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.

"Hát legyen - mondta a fővezér -, hozzon mindőtök egy süvegnyi földet."

Aznap estére hegy keletkezett ottan.

Továbbsétálunk.

Egyszer azt érzem, hogy Dzsidzsia karja remeg.

- Fázol talán? - kérdem gyöngédeden.

Mert tavasz elején voltunk még akkor.

- Nem - felelte.

S boldogan nézett reám.

- Mily szép vagy, Dzsidzsia! - bámultam reá. - Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek?

Elpirosodva, mosolyogva vont vállat:

- Mi haszna vagyok szép - rebegte -, nem ér az nekem semmit.

- Nono, sose hallottam még, hogy valakit azért sajnáltak volna, mert szép. Te már hallottál effélét? Nos, hát akkor nagy sajnálatot érdemelsz te is.

És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.

Hallgattunk.

Ha Emőke nem volna a világon - gondoltam -, ez a leány éppen jó lenne énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, szórakozottan búcsúztam el tőlük. A következő nap reménysugarai villogtak már a lelkemben; holnap! Nekem is érkezik végre ünnepem! Ragyogó, nagy, szép ünnepem!

Későn keltem. De a ravótársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk, Konstantinosznak a szobája mellett. Az valamivel különb volt Rába asszonynak a szobájánál. A keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek díszítették: mindenféle olajfestmények, merev arcú szentek és telt képű, komoly angyalok. Nem is tudom, minek hozták el a hunok: nem kellettek még takarmánytartó ponyvának se senkinek.

- Gyenge a vásznuk - mondták megvetően.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Csak egy a bizonyos, hogy felszabadít. Minden násza után felszabadítja Atilla az úri rabjait, hogy emlékezetükben tartsák azt a napot. A felszabadult rabok haza is mehetnek, ha akarnak. Ritka az, aki hazamegy. Az a kézszorítás, amellyel a fölszabadulás történik, ott marasztalja a rabot Atilla mellett.

No, hát nekem is idenyújtja a kezét. Királyok is szerencséjüknek érzik. De hát azontúl?

Hátha nem kapok tőle egyebet, csak egy díszes kardot és süveget. Nem, ez semmiképpen nem történhetik. Szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tőle. Tán arra is szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg? Nem, erre most nem szólít, majd csak a hadjárat után. Akkor már én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt megosztják.

Hát ez forgatott az ágyban. Reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig. Olyan remegő szívvel öltözködtem, mint a menyasszony, aki az esküvője napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg, és fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhős volt. A levegő hűvöskés, szinte fázlaló. A városban még helyenkint szólt a zene.

A palota széles tornácán már egybegyűltek a főurak, és halkan beszélgettek. Ott állt a fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatta. Ott állt a Szabad-Görög: kis csikóbőrös kulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztész, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bőgtek, és birkák bégtek. Az ajándék állatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú, hét fehér paripa, valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér páva, hét fehér galamb, hét fehér daru - no, sok mindenféle hét fehér.

A folyosóajtó már nyitva volt, s ott állt négy álmos testőr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitány köntöse piroslott. Bizonyára mind éjten át ott őrködött, s tisztségéhez illően első akart lenni, aki szerencsés jó reggelt, erőt, egészséget kíván Atillának.

Szabad-Görög megszólított:

- No, fiú, mennyiért adod el a mai napodat?

- Hát, ha azt megkaphatnám vele, amit a király nem adhat, de amihez a király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, amit remélek, akkor a szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom az ördögnek ingyen.

Szabad-Görög nevetett:

- Szeretem a találós kérdéseket, de erre nem vállalkozom. Hát mégis mi a?

- Ha a király nekem adja minden aranyát, s ráadásul a napot, a holdat, és zsákokban az ég minden csillagát, az mind semmi ahhoz a kincshez képest, amit ettől a naptól várok.

Nevetett:

- Ezt mégúgy sem értem.

A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Kezet fogott egynéhány úrral, s ivott Kamocsának a csutorájából.

- Miért hoztad el a kürtödet? - kérdezte Vacsar. Csak nem gondolod tán, hogy máma indulunk?

- Atillától kitelik - felelte Kászon -, az idő korán kinyílt.

A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arccal hörgi a testőröknek:

- A fővezért... - S fuldoklik, rázza a kezét: - A fővezér!... Fussatok a fővezérhez!... A főpaphoz!... Az orvosokhoz!...

Mi csak eldermedtünk.

A fővezér ott áll előtte a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva, hogy nem látja.

- Mi baj? - képedeznek az urak.

Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak. Az öklét a homlokára csapja:

- Jaj, jaj nekünk! - kiáltja, hogy szinte megfagyunk a szavától.

A fővezér vállon ragadja:

- Itt vagyok: mi történt?

- Meghalt! - szakadt ki a szó az emberből, de valami oly iszonyú hangon, mintha a szíve szakadt volna ki a száján.

Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az emberekben. Hogy ki az, aki meghalt? - senki se merte kérdezni. Oly elképzelhetetlen szörnyűség volt, hogy nem hittünk a fülünknek.