Isten veled! Élj boldogul!

Holtig szerető alázatos szolgád:  Zéta

Ezt a levelet belezártam az íróasztalnak a fiókjába, s a fiók kulcsát a gazdám ünnepi tógájába rejtettem. Majd megtalálja otthon.

Nem volt szükséges elfancsalítanom az arcomat, mikor a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett.

- Bizonyosan akkor csúszott ki a zsebemből - mondtam nekik -, mikor itattunk. Csak azt tudnám, reggel-e vagy délben.

Láttam rajtuk, hogy örülnek a bajomnak. Irigyeim voltak mindig. Nem neheztelek rájuk.

- Mondjátok meg az uramnak - szóltam a lovamra ülve -, hogy ha estére nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utolérlek benneteket.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, belevágtam a sarkantyúmat a lovam oldalába: - Ahogy csak bírsz!...

Vigilászékat két óra múlván utolértem. Azt mondtam Vigilásznak, hogy a gazdám valami fontos ügyben levéllel küld vissza, és kéreti, hogy engem tekintsen az úton szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, akit világlátni vett maga mellé. Vézna és tudatlan fiú; a gyermekkorát betegágyban töltötte; hebegő is, de becsületes, komoly legényke.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem.

Jó darabig faggatott, hogy mi dolga az én uramnak Csáthtal. Azután, mikor látta, hogy nem tudom, tűnődve tért vissza a tiszthez, aki a szökevényeket kísérte.

Előre kerültem, s úgy járt a fejem hátra, mint a nyaktekercsé. Az arcom égett. A szívem remegett, mint a kocsonya. Ó, hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!

 

18

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb, ha az innenső parton vonnánk sátort.

Mert a túlsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intő jelül. Nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok alkalmatlankodásaitól tart.

- Dehogyis - felelte. - A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.

Fogta a kürtjét, és hunosan megfújta.

De negyedóra is belételt, míg megindult a komp a túlsó parton. Két födetlen fejű hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

- Ördög bújjék a hasatokba - káromkodott Eszlász -, nektek mindig itt kell lennetek a réven! Hol a révészgazda?

- Akasztanak - mentegetőzött a fiatalabbik hun -, azt néztük.

- Mi a néznivaló azon? - dörmögött Eszlász. - Nektek itt a helyetek!

- Rómaiasan akasztottak: keresztre - mentegetőzött a hun. - Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt. - Megpöködte a markát, és megint szólt: - A rómaiak bezzeg értik. Nemhiába mívelt nép az, de értik is a módját! Igaz-e, Kovács?

- Abbizony - biccentett a másik -, az hát mögemlögeti a másvilágon is...

Mi némán álltunk a lovunk mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán a legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet látom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tíz-tizenöt hun is várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révészgazda is előkerült, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol.

- Süssetek birkát - rendelkezett Eszlász -, de hamarosan.

Eszlász mindig evett, s mindig ivott, és sokat pörölt. De máskülönben csupa jóság volt az a bokros bajuszú ember.

A szolgák egy kerek, kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak, és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy keletnek tekintek, csak elhűlők: egy kopár dombon ott áll a két keresztfa, s rajta fehérlik két meztelen ember.

Figyelmeztetem Vigilászt. Ő is megborzad.

- Eredj a sátorba! - kiáltott a fiára. - Oda ne nézz!

Eszlász szemét is bántotta a két kereszt.

- Mit vétettek? - kérdezte kedvetlenül.

- Hát a cudarok - feleli a révészgazda - megszöktek. Annyian szöknek mán, hogy nem győzzük. Ha egy hétig nem jönnek értük, bizony nem őrizgetjük itt. Eddig csak vízbe hánytuk a cudarokat, de mondok: mi e nekik? Erősebb példa köll: aggassuk őket fára, hogy akik megint szöknek, lássák, hova jutnak.

- De hát ezek?

- Ezek a kutyák is ideérkeztek. Ma egy hete. Hogy vigyük őket által. Mingyán látom a pofájukon, hogy rabszolgák. Mondok: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók. Ki vót a gazdájuk? Egy lovaslegény tegnap este jött végettük, hogy ne tartogassuk őket, de élve se bocsássuk el a cudarokat. Hát mondok, rómaiak: rómaiasan állítsatok belőlük intő példát ide a dombra. Így jár, aki szökik. Mingyán meg is ácsoltattam a fájukat: reggel az öregebbik került rája, délután meg a fiatalabbik.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik emelgette még a fejét, és jajgatott.

Odamentünk Vigilásszal, és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak.

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna, a verejték csorgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből, és a nyál szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy a legrosszabb álmaimban azt hallom. Föl-fölemelte a fejét, és hörgött:

- Vizet, vizet!