Realizmus

A realizmus alapvető sajátossága, hogy nem bírál, csak megmutat. Ezt a jellemvonást, csak a realizmus fejlődésének második fázisa, a kritikai realizmus lépte át, amely már kissé bírálóbb hangú, és ebből alakult ki a naturalizmus, amely már az ember állati, dühöngő, félelmet keltő tulajdonságait az undorítót emeli ki (és csak azokat).

További jellegzetessége, hogy a valóság bemutatásához az egyik legegyszerűbb eszközt, a hosszas, részletező leírásokat választja. Minden apró részletet nagy műgonddal részletez. Cselekményvezetése egyenes vonalú, a romantikából ismert epizódok, mellékszálak kimaradnak a realizmusból. "Hősei" hétköznapi emberek, hétköznapi tulajdonságokkal bíró típusok. A cselekmények izgalma helyett a főhős lelkét ábrázolja (például Dosztojevszkij Raszkolnyikov lelkiállapotát a gyilkosság után). A realista író mindig hihetetlen pontossággal, és precizitással készül fel műve megírására (például pszichológiai, és biológiai előtanulmányokkal)

A realista irodalom csaknem egyidőben jelentkezett az orosz és a francia irodalomban. Franciaországban először Stendhal regényeiben, elsősorban a Vörös és fekete címűben jelent meg a realizmus célkitűzése, bár Stendhal magát romantikusnak hitte, tudta. Az 1840-es évektől működött Balzac is, aki nagyszabású regényciklusban, az Emberi színjátékban akart minél nagyobb képet festeni korának társadalmáról. A francia realizmus elsősorban a karrierizmust próbálta leleplezni.

A cári Oroszországban az ukrán származású Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéból bújtunk elő."

Analitikus regény

A lélektani regény vagy pszichológiai regény nagyprózai szépirodalmi műfaj, amelyben a szereplők részletesen kidolgozott gondolatvilága, érzelmi és tudati élete, vagy éppen tudatalattija hangsúlyosabb szerepet tölt be, mint a mű cselekménye.

A lélektani regény (roman psychologique) kifejezést a 19. század végén Paul Bourget francia esztéta alkalmazta először a szentimentalizmus és a romantika stíluskorszakaiban fogant szépirodalmi alkotásokra. A 20. század esztétikájában e fogalommal párhuzamosan, némi jelentésbeli átfedéssel elterjedt az analitikus regény elnevezés is, amellyel a pszichoanalízismódszereivel a pszichés komplexusokat, a magányt, a szorongást feldolgozó regényeket illetik.

A lélektani regény klasszikusai között tartják számon Madame de la Fayette Clèves hercegnő (1678) című művét, Stendhal, Goethe, E. T. A. Hoffmann, Dosztojevszkij, Flaubert, Zola,Thomas Mann, Joyce, Zweig egyes műveit. A realizmus és a naturalizmus szülte meg a korszerű, differenciált lélekábrázolás igényét a regényirodalomban, ami a 20. századra a társadalomábrázolás egyik fő eszközévé vált. A magyar irodalomban a lélektani regény legkiemelkedőbb képviselője Németh László (Gyász, Iszony).

Polifonikus regény

A polifonikus regény fogalmát Mihail Bahtyin vezette be Dosztojevszkij regényeinek poétikáját vizsgálva. A polifonikus regényben párhuzamos regényszólamok, sôt párhuzamos nyelvek figyelhetôk meg, amelyek többnyire egy-egy szereplôhöz vagy a szereplôk egy-egy köréhez kapcsolódnak. Az egymástól eltérô szólamok közül a narráció egyiket sem emeli ki, nem erôsíti fel, az elbeszélô nem jelöli meg egyik szólamot sem érvényes, igaz vagy fölérendelt szólamként. Az önálló szólamok között így az olvasónak magának kell tájékozódnia, mivel a narráció nem ad számára értékorientációs ítéleteket, utasításokat.