Paul Verlaine

Kettős élet Paul Verlaine (e. verlen; 1844–1896) élete is kettős volt, mint költészete: egyszerre volt hivatalába járó polgár és lázadó bohém; komoly családapa és züllött alkoholista; családját Rimbaud-ért elhagyó homoszexuális; mélyen hívő vallásos ember és antiklerikális ateista.

Életének döntő fordulata volt a francia–porosz háború (1870–71) és Rimbaud-val való megismerkedése. A fiatal zseni-költőhöz fűződő kapcsolata legendássá vált, viszonyuknak végül egy máig nem teljesen tisztázott gyilkossági kísérlet vetett véget, Verlaine brüsszeli szállásukon kétszer rálőtt Rimbaud-ra, s meg is sebesítette.

Mélységek (a Rimbaud elleni gyilkossági kísérlete miatt két évre börtönbe került) és magasságok (sikerek, elismerés) jellemezték életét, melyben – börtönből való szabadulása után – egy rövid nyugalmas periódus következett. Hazautazott Párizsba, dolgozni kezdett, de hamarosan ismét visszatért régi életéhez, csavargott, hónapos szobákban tengődött. Költőfejedelemként (mint a modern katolikus költészet egyik megteremtője), bár súlyos betegségben, nagy kínok között halt meg 1896-ban.

Költészetének kettőssége Költészetének szélsőséges kettősségét mutatja két verseskötete: Szeretet ésPárhuzamosan(1888–89). A Szeretet vallásos, barokkos szépségű versei mellett a második kötet érzékisége, szörnyű látomásai döbbenetes ellentétei az első kötet versvilágának (a második kötet címe arra utal, hogy ezek a versek az előző kötet verseivel egy időben születtek).

A megtérés, a megtalált hit verseit tartalmazza az 1881-ben megjelent Jóság című kötete, amelyet a börtönből való szabadulása után jelentetett meg. Szintén vallásos költeményeket közöl az Egykor és nemrég (1884) című kötete. APárhuzamosan kötet szélsőségeit példázza az élete utolsó szakaszában megjelent – a korábbi művek színvonalát csak ritkán elérő – néhány kötete (pl. Meghitt liturgiák, 1892; Szitkozódások, 1896).

Verlaine a varázslatos pillanatok költője, nem teljességre törekszik, mint Baudelaire vagy Mallarmé – de a hangulatokat talán egy költő sem tudta oly szépséggel megörökíteni, mint ő. A francia nyelv egyik legnagyobb mestereként tartják számon. Kedvelte a klasszikus formákat (pl. szonett), legjellemzőbb műfajai a dal (chanson) és a hangulatfestő miniatűr.

Költészettan (1874; megjelent az Egykor és nemrég kötetben) című versében az új költészet fő téziseit és saját ars poeticáját fogalmazza meg: a költészet nem más, mint zene (ritmus), hangulat és árnyalat – minden, ami képes az ellentéteket önmagában is kifejezni. Sem a világban, sem az emberben nincs egyértelműség, szabály, igazság – minden összetett, s a világ lényegét csak az összetettségben találhatjuk meg.

A zene, zeneiség nyomatékos hangsúlyozása („...édes a tétova ének”,„ó, fuvola és kürt összebékül”), a képzőművészet eszközeire való folyamatos utalások („Mert csak te kellesz Árnyalat/ és semmi Szín...”, „szent Azúr”) valódi újdonságot jelentenek. Azt közvetítik, hogy az új költészetben elmosódnak a művészetek közötti határok, a költészet eszközrendszere kiegészül a zene és a festészet eszközeivel, s nem csupán a fogalmak, a megfogalmazás szintjén, hanem az érzékelés és befogadás szintjén is. A művészetek szinte azonossá válnak egymással: a szavak, szókapcsolatok szerepe hasonlít például a festészetben alkalmazott színkeverésre vagy a zenei motívumokra.

66