Szimbolizmus Francia szimbolizmus Baudelaire – a romlás virágai

Szimbolizmus

- XIX. sz. ’50, francia irodalom

- szimbólum: (gr. szümbolon ’ismertetőjel’): legkorábbi jelentése kettétört tárgyakra vonatkozott, amelyeket összeillesztve azonosíthatóvá vált a hírvivő személye. Már az antikvitásban kialakult azonban a szó elvont jelentésköre is: jelszó, jelkép értelemben. A művészi szimbólumokat azonban – szemben az ismertetőjelekkel – többértelmű jelentés jellemzi.

- szimbolizmus: elnevezése (Jean Moréas fr. költőtől származik, eleinte egy kisebb költői mozgalom neve volt) kisebb részben képzőművészeti, főként irodalmi, azon belül meghatározóan költészeti irányzatot jelöl. Kezdete jelképesen Baudelaire A Romlás virága (1857) megjelenése. Lezárása az európai költészetben Thomas Stearns Eliot A puszta országa (1922). A kifejezés olyan poétikai jelhasználatra vonatkozik, amely az irodalmi alkotásokat korábban is jellemezte (szimbólum). Modern szimbolizmusban azonban: jelkép a szöveg központi alkotóeleme. Összetett jelentéslehetőségek, melyeket nem lehet egy-egy konkrét jelentéssel megfeleltetni. Másodlagos értelem jelentősége (konnotáció, elsődleges: denotáció). Egy jel = több jelentés. Sejtetés, sugalmazás, nem megnevezés.

A szimbolizmus őshazája Franciaország, de ez az irányzat a klasszikus modernség egyik legmozgékonyabb, legváltozékonyabb ágának bizonyult, így az angol és a német lírában is jelentős szerepet kapott.

Baudelaire bámulatos formaművész; klasszikusan tökéletes formai keretben, a költői érzékelések körét kitágítva fejezte ki költészeti újdonságnak számító életérzéseit: az önmagával és a polgári társdalommal meghasonlott ember vergődését, a bűn és a tisztaság, az eszmény és az undor közti szüntelen hányódást, a világgal elégedetlen és ideál után sóvárgó lelke ellentmondásosságát. Kötetét ez az ambivalencia jellemzi: a spleen, a fájdalom, levertség az adott valósághoz való viszonyt jelzi; az ideál a vágyott eszményeket. Baudelaire célja a polgári létből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Együtt van költészetében az isten- és sátánkultusz, a transzcendens érték helyébe lépő szépség és a rút felmutatása, a plátói szerelem és az erotika, az életigenlés és a halálvágy, a lázadás és az unalom. („Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet” - írta nem sokkal halála előtt.) 

Baudelaire szakít a romantika áradó retorikájával, elveti a zsánerképek és költői anekdoták gyakorlatát, s az első nagy modern költőként klasszikusan tömör, ércesen zengő versekben, fájdalmas őszinteséggel vall magányosságáról, „belső pokláról és paradicsomáról” (Gyergyai A.), szorongató haláltudatáról, érzékeink hatalmáról és tisztaságra, jóságra, szépségre való törekvéseinkről. A Spleen és Ideál a polgári világ, általában a lét kisszerűségében és sivárságában vergődő ember, a művész újfajta életcsömörét és ideálkeresését fejezi ki (nemcsak a címben, hanem a versek teljességében is). Mint Hugo mondja, ezáltal „új borzongások”-at hoz a lírába a szenvedélyek és szenvedések örvényeiben gyötrődő lélek dekadens kínjainak s a szerelem, művészet, a kábítószerek mámorainak költője. Zaklatott gondolatait és érzéseit, elemző értelmének és érzékeny idegrendszerének költői megfigyeléseit, sejtelmes nosztalgiáit kristálytiszta formában, kivételes formaművészettel, mély, tiszta zeneiséggel fogalmazza meg. Nagy költői felfedezése a színek, illatok, hangok korrespondenciájának (összefüggéseinek, megfelelésének) versbeemelése. A nagyvárosi élet szürke színeit festi, a megalázottak és megnyomorítottak szomorúságát, s annak az embernek spleenjét, aki elvágyódik onnan, „bárhová, csak kívül a világon”, megvetvén korának haszonvágyra és filiszter-gyakorlatra épülő társadalmát. 

Charles Baudelaire egyetlen verseskötete, A Romlás virágai 1857-ben jelent meg. 157 vers található benne. Nagy hatással volt rá Edgar Allen Poe. Az albatrosz című versben végig párhuzam húzódik madár és költő között, amely egy jellegzetesen romantikus allegória. Fönt: egykedvű utas, lég ura, kaland, korlátlan szabadság; lent: nem találja a helyét, gonosz csínyek, gúnyolják, pipát a szájába: lealacsonyítják magukhoz a felettük lévőt. Rabságnak érzi az ottlétet. Árva, társtalan. Az albatrosz a metafizikai tulajdonságaival a földön esetlen (a praktikus világban). Kéklő lég = metafizikai világ; sós örvény = való világ. A két világ nem átjárható. “Olykor”: ritka az albatrosz = ritka a művészetre igazán alkalmas ember. Értékek, alapok a romantikából jönnek, de már fellelhető a szimbolizmus is: felnagyított értéktudat. A társadalomtól való menekülés még alapvetően romantikus. Az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, közönségességgel. A mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan szenved a magányos, lenézett költő is a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó, durva környezetben. Hasonló témájú versek a magyar irodalomban a költő meg nem értettségéről és tehetségének elpusztulásáról a durva környezetnek „köszönhetően”: Janus PannoniusEgy dunántúli mandulafáról, Csokonai: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban, Ady: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron.

65