Norvég realizmus. Henrik Ibsen a társadalom támaszai

Lecsúszott városi patrícius fia. Nyomasztó kisvárosi légkörben, a család rossz anyagi helyzete miatt patikussegédnek állt, közben orvosi és festőművészi pálya terveit szőtte. Lelkes versben üdvözölte a magyar szabadságharcot: Til Ungarn, 1849. A fővárosban cikkeivel bekapcsolódott a kezdeti norvég munkásmozgalomba, s némi drámaírói hírnevet is szerzett Catilina, 1850 című, Schiller és a forradalmi romantika hatását tükröző első darabjával. Néhány évig a bergeni, majd az oslói színháznál dolgozott mint dramaturg és rendező. Ekkor ismerte meg Hebbelt, valamint a csillogó technikájú francia „társasági színművet”, és gazdag, gyakorlati színházi tapasztalatokra tett szert. Első polgári környezetben játszódó darabja, A szerelem komédiája, 1862 bukása után, a poroszok elleni háborúban a Dániát magára hagyó skandinavizmus eszméjében csalódva, a Björnson segítségével szerzett állami ösztöndíjjal külföldre utazott, és 1891-ig olasz és német földön élt.

Élete utolsó évtizedében hazájában és Európa-szerte ünnepelt személyiség lett. Mindvégig szimpatizált a szocialista mozgalmakkal, üdvözölte a párizsi kommünt. 1891-ben Magyarországon is megfordult.

1906. március 23-án halt meg Oslóban.

Munkásságának hátterében a sajátos norvég történelmi-társadalmi fejlődés állt, ahol az ősi demokrata, szabadparaszti hagyományok az európai fejlődés fővonalától elszigetelve szinte érintetlenül jutottak az imperializmus korának küszöbére, s más országoknál hangsúlyozottabban vetődött fel a konfliktusok erkölcsi jellege. Ez a háttér adta a külföldön nagy drámaíróvá érett Ibsennek az erkölcsi erőt, a felháborodás képességét; ezért vált színpada - a drámatörténetben ritka intenzitással - morális ítélőszékké; s ezt fejezte ki maga fogalmazta jelmondata is : „írni annyit jelent, mint ítéletet tartani önmagunk felett”. Ifjúkori, erősen romantikus drámai után, pl. Östráti Inger asszony, 1855, A solhaugi ünnep, 1856, a forradalmi múlt és a hősi ideálok kérdésével vetett számot két drámai költeményében, amelyek a világhírt jelentették számára: Brand, 1866; Peer Gynt, 1867. Különösen a kor és a világirodalom reprezentatív típusává vált Peer Gynt testesíti meg a világhódításra és önkiteljesítésre vágyó polgári individualizmus teljes csődjét.

A becsület, az erény, a testvériség ideáljainak megvalósíthatatlanságát tisztán látó, de a maga erkölcsi ítélőszékéről az értük mégis síkraszálló brandi hősöket emelte tragikus fénybe munkásságának középső periódusában, ún. „társadalmi színműveiben”: A társadalomtámaszai, 1877, Nóra, 1879, Kísértetek, 1881, A népgyűlölő, 1882, A vadkacsa, 1884, Rosmersholm, 1886. E darabokban alakult ki végleges formájában a köznapi dialógusokon és a látszólagos nyugalmat belülről szétrobbantó múlt tragikumán alapuló, jellegzetes ibseni drámatípus és szerkesztésmód. A hősök - gyakran a férfiaknál könnyebben lázadó nőalakok - mind a polgári társadalmat kívánják megreformálni, amelynek „idilli” házasságából Nóra (Babaszoba) még felemelt fejjel távozott, de ahol Alvingné (Kísértetek) már összetört a reformok kudarcának súlya alatt. A vadkacsa új lehetőségek, a komikus ábrázolás felé mutatott: az átlagember szintjére süllyedt, „ideális követelésekkel” fellépő Gregers Werle teljesen nevetségessé vált; eszményei, paradox módon, csak cinikus és erkölcstelen környezetben valósulhattak meg.

Az analitikus szerkesztési módszerrel Ibsen múltbeli (epikus) anyagát úgy formálja meg, hogy évekkel korábbi - azóta látszatokkal, hazugságokkal leplezett (vagy elhallgatott) - eseményeket hoz felszínre. A szereplőknek is, a befogadónak is új információkat jelent a sejtések, felismerések, kiderülések sora, így ez, illetve analízis maga válik cselekménnyé. Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy családi történetből drámai szituációt teremtsen, és a feltárás folyamata állandó véleményváltozást hozzon létre. Az Ekdal család életének fordulópontja - a katasztrófa - köré szerveződő cselekmény sűrítettség-érzését a kettős időtechnika, kettős motívumsor adja, ugyanis az alapszituációhoz képest nem történik lényeges változás; Hedvig halála az egyetlen új motívum.

„Az új típusú polgári dráma” megteremtője, Ibsen, „társadalmi színműveinek” utolsó darabjaként (vagy már öregkori, szimbolista felhangú korszakának nyitányaként) öt felvonásos, „formai-dramaturgiai szempontból tökéletes műremeket” alkotott A vadkacsával, egyetlen tragikomédiájával.

A kisszerűségből való kitörés vágya, egy ideális, illetve utópisztikus lét utáni törekvés fogalmazódik meg.1877-től, a Társadalom támaszai című darabtól kezdve a korabeli társadalom kipellengérezése, a múltban elkövetett és eltitkolt tettek kibontásával a polgári lét rejtett valóságának felmutatása került írásművészetének középpontjába. Analitikus, múltat elemző drámáit – Babaszoba (vagy Nóra, 1879),Kísértetek (1881), A nép ellensége (1882) – a korabeli színházakban sorra játszották, a téma aktualitását pedig a premierek zajos sikere igazolta

54.