Komikus potenciál, tragikus vég

Az Anna Karenina Tolsztoj többi fikciós művéhez hasonlóan realista alkotás, a realizmus pedig több annál, hogy műfaji követelmény: jellegzetes szerzői mentalitást, odafordulást tükröz, amely a teljességre és precizitásra törekvő orosz írónál Anna személyiségének és kapcsolatrendszerének mélyreható feltárását eredményezte. Mindig izgalmas azt figyelni, hogyan alkotja meg egy férfi-író egy nőnek a figuráját, főképp, ha efféle („tolsztoji”) részletességgel teszi; igaz, Tolsztojnak segítségére volt az általa jól ismert társadalmi közeg bonyolult, de szabályos kapcsolatrendszerével, a kiszámítható nyílt titkokkal, az intrikák kötelező szövedékével. A téma banális és ponyvaszerű cselekményt is eredményezhetne: a gazdag, befolyásos és köztiszteletnek örvendő, de érzelmileg sivár államférfi feleségének (aki nála húsz évvel fiatalabb; még harmincéves sincs) főúri szeretője lesz. Akár vígjátéktéma is lehetne, amelynek a végén jót nevetünk a felszarvazott férjen, és éltetjük a szerelmet. Csakhogy Tolsztoj nemhogy nem Shakespeare, hanem egyenesen szembeszegül a Bárdot övező kultusszal: az ő történetében nem lesz kedvünk nevetni egyik szereplőn sem, mert nem engedi meg, hogy fölényben érezzük magunkat hozzájuk képest. Tulajdonképpen a regény fikciójában maga Anna akadályozza meg a komikus végkimenetelt: ahelyett, hogy a hallgatólagos szabályt és álszent társadalmi normát betartva eltitkolja a világ előtt, hogy szeretője van, szembemegy az árral, és őszintén beszél férjének a viszonyról. Ez az ő tragikus vétke, nem pedig az, hogy nem utasítja vissza Vronszkijt. Ebből a játszmából egyik érintett sem kerülhet ki győztesen: Vronszkij és Karenin élete romokban hever, Anna pedig mesterien anticipált tragikus véget ér, két gyermeket hagyván anya nélkül.

Tükröződés

A regény cselekményvezetése azonban ravaszabb annál, hogy a fő- és címszereplőt az enyészetnek adva semmilyen kiutat ne mutasson. Anna ugyanis a két cselekményszál közül csak az egyiknek főszereplője; a másik szál pedig különös módon tükrözi az elsőt, még több asszociációt beengedve a tágas orosz játéktérbe. Ennek a másik szálnak a központi figurái Levin és Kitty, akik hosszú utat megtéve végül egymásra találnak. Kitty Anna bátyjának, Oblonszkij hercegnek elsőbálozó sógornője; a regény elején egyébként éppen Anna látogatja meg vigasztalási célból Moszkvában Oblonszkij feleségét, Dollyt, akit megcsalt a férje. Levin Kitty szerelmére vágyik, aki azonban kikosarazza a férfit, mert Vronszkijért epekedik. Vronszkij pedig onnantól, hogy meglátta Annát, figyelemre sem méltatja Kittyt. A másik szálon lángoló és önpusztító szerelemmel ellentétben viszont Levin és Kitty kapcsolatának van jövője: végül ők lesznek azok, akik alacsonyabb hőfokon és konvencionálisabb körülmények között ugyan, de meglelik a boldogságot. Különös ellenpontja tehát a Levin-Kitty szál az Anna-Vronszkij szálnak: az előbbi nemigen lenne értelmezhető az utóbbi nélkül (legalábbis nem egy nagyregény keretei között), az utóbbi azonban még gazdagabbá válik az előbbi ismeretében: többek között leleplezi a társadalmi determináltság csapdáit is.

Az Anna Karenina lélegzetelállító kompozíció, amelyet mind a kor- és pályatársak, mind a későbbi korok kiváló íróegyéniségei nagyra értékeltek: Dosztojevszkij tökéletesnek nevezte, Faulkner pedig a valaha írt legjobb regénynek. Mindazonáltal nem muszáj úgy olvasnunk, hogy mű és szerzője folyamatosan katedrálisként magasodjon fölénk: elmerülhetünk a lélek és a társadalom olyan mélységeiben, amelyek rávilágítanak saját életünk helyenként képmutató, helyenként intrikus, helyenként őszinte valóságára is.