23. Az orr elemzése

Felépítését tekintve Az orr a novella klasszikus szerkezetét követi. Eszerint különös ellentmondás figyelhető meg: a szerkesztés arányosságot, gyugalmat sugalló jellege furcsa ötvözetet alkot a mű-olvasó kapcsolat meghökkentő, felzaklató voltával. A narrátor határozott szerepe az a tény, hogy az eseményeket, a történet egyes mozzanatait valószínűnek, furcsának vagy képtelennek nyilvánítja, mindvégig meghatározza az elbeszélés hangnemét. Az elbeszélésben bemutatott világ tipikus alakja Kovaljov ülnök. A narrátori jellemzés megszokott s hagyományos jellegű, s önmagában véve épp ezért nem elég hatásos. Valódi dimenzióját a képtelenségek képtelensége érzékelteti: Kovaljov orra változott át azzá, ami maga az ülnök szeretett volna lenni, valódi álamtanácsossá. Az orr, Kovaljov lényének alighanem legértékesebb része alakul át a kovaljovi értékrendszer csúcsán elhelyezkedő hivatalnokká. A novella társadalombíráló jellege nyilvánvaló, a valósághű közegbe benyomuló abszurdum azonban annál többet is mond. Egyfelől az ábrázolt társadalom ürességére, belső viszonylatainak abszurditására, céljainak értelmetlenségére utal. De Kovaljov talajvesztése még ennél is általánosabb érvényű; az ember és a világ kapcsolatának képe, egy olyanfajta meggyőződés hangoztatása, hogyha a kisember elveszti illúzióit - s illuzió itt = orr -, akkor képtelen tovább élni,

Szereplők:

- Ivan Jakovlevics, borbély - Praszkovja Oszipovna, Ivan Jakovlevics felesége - Platon Kuzmics Kovaljov, törvényszéki ülnök - Csehtarjova, államtanácsosné - Jarizskin, szenátusi irodafőnök - Pelageja Grigorjevna Podtocsina, törzstisztné - Ivan, Kovaljov inasa - Filipp Ivanovics Potáncsikov, tisztviselő - Junker, üzlettulajdonos

Történet: 1. Március 25-én Ivan Jakovlevics borbély meglehetősen korán ébredt pétervári lakásán. Feleségétől reggelire friss kenyeret kért hagymával, ám igencsak meglepődött, mikor a cipó közepében egy emberi orrot talált. Rövid töprengés után rájött, hogy ez egyik kuncsaftjáé, Kovaljov törvényszéki ülnöké. Fogta az orrot, sétára indult, s közben mindegyre azt kutatta, hol veszejthetné el nem mindennapi zsákmányát. Végül nemes egyszerűséggel a folyóba ejtette, de erre

sajnos felfigyelt a rendőrfelügyelő, s magához rendelte.

2. Ivan Jakovlevics meglepetésénél csak Kovaljové volt nagyobb. Reggel, amikor a tükörben megvizsgálta magát, orra helyén csak egy lapos foltot talált. Felöltözködött, s még mindig kábán saját testrésze keresésére indult. Nem sokáig kellett kutatnia, ugyanis szembetalálkozott egy kocsival, melyből egy díszes egyenruhás úr szállt ki, akiben a saját orrára ismert! Ezután az orr a székesegyházba hajtatott, ahol Kovaljov meg is szólította, de az szóra sem méltatta. A rendőrfőnököt nem találta otthon, ezért kétségbeesésében a kiadóhivatalba ment, ahol megpróbált egy hirdetést feladni elveszett orra után, de a hírlapigazgató ezt megtagadta. Délután újból felkereste a rendőrfőnököt, de az nem óhajtott vele munkaidején kívül beszélni. Végül kénytelen volt eredménytelenül hazatérni. Nemsokára egy fiatal rendőrtiszt jelentkezett nála, és jelentette, hogy megtalálták az orrát, melyet rögtön vissza is szolgáltatott. Kovaljov rögtön elhívta orvosát, de az közölte, nem vállalja a visszaragasztást. Ezt hallva levelet küldött Podtocsina törzstisztnének, s megfenyegette orra ellen elkövetett boszorkányságáért. A válaszlevél hangvételéből azonban meggyőződhetett róla, hogy az asszony (aki lányának már éppen megkérni készült a kezét), nem tud semmiről. Eddigre az eset már közszájon forgott, olyan szóbeszéd járta, hogy Kovaljov orra Pétervár utcáin sétál, noha valójában soha senki nem látta. 3. Április 7-én aztán nem várt öröm köszöntött Kovaljovra. Reggel orrát újból a helyén találta. Hogy történt? Senki sem tudja. Kicsivel később Ivan Jakovlevics jelentkezett félénken a törvényszéki ülnöknél, hogy megborotválhassa. Mikor Kovaljov orrát a helyén találta, ő is felettébb meglepődött. Az ülnök viszont nyíltan megtiltotta, hogy akár csak egy ujjal is érintse eme testrészét. A kissé furcsa történetet az író költői kérdése zárja: hogyan is választhat egy szerző egy ilyen témát műve számára.

Egy kistisztviselőnek - Kovaljovnak - leválik a fejéről az orra és önálló életet kezd, mindent elér, ami gazdájának nem sikerül. Az elbeszélés legsajátosabb megkülönböztető jellegzetessége az a kapcsolatrendszer, mely e képtelen esemény, a szereplők és az olvasó közt jön létre, s ennek a legelső hatása: az olvasó meghökkentése. De hogy mi a funkciója a mű egészében, azt csak akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk az elbeszélésnek még legalább két fontos elemét, a szerkezeti felépítést és a narrátor szerepét.

Felépítését tekintve Az orr a novella klasszikus szerkezetét követi. Eszerint különös ellentmondás figyelhető meg: a szerkesztés arányosságot, gyugalmat sugalló jellege furcsa ötvözetet alkot a mű-olvasó kapcsolat meghökkentő, felzaklató voltával. A narrátor határozott szerepe az a tény, hogy az eseményeket, a történet egyes mozzanatait valószínűnek, furcsának vagy képtelennek nyilvánítja, mindvégig meghatározza az elbeszélés hangnemét. Az elbeszélésben bemutatott világ tipikus alakja Kovaljov ülnök. A narrátori jellemzés megszokott s hagyományos jellegű, s önmagában véve épp ezért nem elég hatásos. Valódi dimenzióját a képtelenségek képtelensége érzékelteti: Kovaljov orra változott át azzá, ami maga az ülnök szeretett volna lenni, valódi álamtanácsossá. Az orr, Kovaljov lényének alighanem legértékesebb része alakul át a kovaljovi értékrendszer csúcsán elhelyezkedő hivatalnokká. A novella társadalombíráló jellege nyilvánvaló, a valósághű közegbe benyomuló abszurdum azonban annál többet is mond. Egyfelől az ábrázolt társadalom ürességére, belső viszonylatainak abszurditására, céljainak értelmetlenségére utal. De Kovaljov talajvesztése még ennél is általánosabb érvényű; az ember és a világ kapcsolatának képe, egy olyanfajta meggyőződés hangoztatása, hogyha a kisember elveszti illúzióit - s illuzió itt = orr -, akkor képtelen tovább élni.