1. A realizmus kialakulásának és létrejöttének előfeltételei és okai a 19. században. A stílusirányzat főbb sajátosságai. Uralkodó irodalmi műfaja – a regény és a novella. (21. Az orosz realizmus. A fölösleges” ember alakja.)

A realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat. A név a latin real ('valós') szóból származik. A romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöríti.

A realista ábrázolás elfordult a romantika történelemszemléletétől. A heroikus témákat felváltotta a mindennapi élet objektív bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg.

A realizmus stílusirányzatát nem szabad összekeverni a realista ábrázolási módszerrel. Ez utóbbi az arisztoteliánus esztétikák mimézisz-fogalmának (visszatükrözés) gyakorlati, művészi megvalósulása. Alapját a valóság pontos és részletező megfigyelése adja, célja a közösségi lét valóságának, pontosabban az egyén és a közösség kapcsolatának az ábrázolása. Bizonyos szempontból a romantika ellentéte, bár többet merített belőle annál, hogy egyértelműen és végérvényesen elutasítsa. A képzelet helyett a tárgyilagosság a legfontosabb; a részletező leírásokban is óvakodik a túlzásoktól. Az alakzatokat sem teszi dominánssá: fél az érzelmeket erősítő retorizáltságtól. A század vége felé kölcsönöz a párhuzamos irányzatoktól: a naturalizmustól, a szecessziótól és az impresszionizmustól – a keveredést erős intellektualizálással ellensúlyozza. A századforduló realizmusának képviselője például Jack London.

Az irodalomban

A realizmus alapvető sajátossága, hogy nem bírál, csak megmutat. Ezt a jellemvonást, csak a realizmus fejlődésének második fázisa, a kritikai realizmus lépte át, amely már kissé bírálóbb hangú, és ebből alakult ki a naturalizmus, amely már az ember állati, dühöngő, félelmet keltő tulajdonságait az undorítót emeli ki (és csak azokat). További jellegzetessége, hogy a valóság bemutatásához az egyik legegyszerűbb eszközt, a hosszas, részletező leírásokat választja. Minden apró részletet nagy műgonddal részletez. Cselekményvezetése egyenes vonalú, a romantikából ismert epizódok, mellékszálak kimaradnak a realizmusból. "Hősei" hétköznapi emberek, hétköznapi tulajdonságokkal bíró típusok. A cselekmények izgalma helyett a főhős lelkét ábrázolja (például Dosztojevszkij Raszkolnyikov lelkiállapotát a gyilkosság után). A realista író mindig hihetetlen pontossággal, és precizitással készül fel műve megírására (például pszichológiai, és biológiai előtanulmányokkal). A realista irodalom csaknem egyidőben jelentkezett az orosz és a francia irodalomban. Franciaországban először Stendhal regényeiben, elsősorban a Vörös és fekete címűben jelent meg a realizmus célkitűzése, bár Stendhal magát romantikusnak hitte, tudta. Az 1840-es évektől működött Balzac is, aki nagyszabású regényciklusban, az Emberi színjátékban akart minél nagyobb képet festeni korának társadalmáról. A francia realizmus elsősorban a karrierizmust próbálta leleplezni. A cári Oroszországban az ukrán származású Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéból bújtunk elő."

A legjelentősebb orosz írók: Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Anton Pavlovics Csehov.

Az orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének" jelentősége vitathatatlan: Az orosz társadalom cári önkényuralom alatt nyögött abban az időben, és az emberek nem állhattak ellent az uralkodónak. Az egyedüli ellenállási pont a "passzív ellenállásban" bontakozott ki. Kialakult a már Puskin Anyeginjéből is ismert "felesleges ember" típusa. A "felesleges ember" nem tesz semmit, de szeretne, azonban erejét nem tartja olyan nagynak, hogy cselekedni is tudjon, élete monoton, gépszerű. Ezt az alakot sokszor azonosították a csinovnyikkal.

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg. Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő kiszolgáltatott, szegény, szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a "csinovnyik-novellát". Teljesen hétköznapi figura, az orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az "elgépiesedett kisembert", akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi a csinovnyik "köpönyeg-életcélját", azaz nem mer többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet magának (hosszas gondolkodás után).

Az angol realista irodalom a viktoriánus időkben virágzott, nagy jelentőségű képviselői: Charles Dickens, Thackeray és a Bronte-testvérek voltak, bár ez utóbbiak erősebben kötődnek a romantikához.

A magyar irodalomban Eötvös József és Kemény Zsigmond művei képviselték ezt az irányzatot.

Érdemes megjegyezni, hogy a klasszikus modernség megjelenésével a realizmus nem tűnt el teljesen, az ekkortájt fellépő amerikai írók is a realizmus célját, módszereit választották magukénak. Mivel kissé megkéstek, munkásságuk átvezet a 20. századba (pl Jack London), s kialakult a realizmus 20. századi változata, melynek képviselő Ernest Hemingway és Thomas Mann. A 20. században a realizmusnak még egy változata létrejött, mégpedig a Szovjetunióban. Ezt nevezték szocialista realizmusnak.

A REALISTA NAGYREGÉNY ISMÉRVEI A műfajok közül a 19. sz. közepén a regény tör az első helyre. A realista regény a műfaj olyan típusa, amely egy történelmi korszakot, a korai kapitalizmust, a maga totalitásában igyekezett bemutatni. A 18. sz-i polgári regényből kinövő, a romantika bizonyos sajátosságaival meggazdagodott realista nagyregény a pozitivizmus korában kapja meg végső formáját. JELLEMZŐI: - A regényvilág tolmácsolása tárgyilagos és mindentudó. A regényvilágot harmadik személyű, objektív, tárgyszerű előadás hozza létre. - A regény tere valóságos tér, ideje valóságos idő. A regény idődimenziójának szabályai szerint a regényszereplők órája együtt halad az olvasóéval. Ha a cselekményben ábrázolt eseményeknél korábbi vagy későbbi eseményekre kerül sor, ezeket az író külsődlegesen összefoglalja, értelmezi.  - A regényhős hús-vér jellem, akinek küllemét, lelkét, ételmét a regényíró hiánytalanul ismeri. A regény központi figurájának sorsába oldja az író a regényvilág közlését, információs anyagának összességét. - A realista regényíró úgy válogatja eseményeit, hogy azok emelkedő, fejlődő egységű cselekményt eredményezzenek. - A cselekmény történéselemeit szigorú ok-okozati meghatározottság akadályozza. - A realista regény szerkezete úgy épül fel, hogy minden fejezet egy szinttel bővebb, tágabb eseményeket teremt, amelyek fokozzák, kibontják, tovább viszik a korábbi fejezetben megtudottakat. Ennek három eleme: a leírás, a megjelenítés, beavatkozás az eseményekbe. E regénymodell megteremtői: Balzac, Stedhal, Thackeray. Legjelentősebb regényírói: Flaubert, Tolsztoj, Turgenyev.